Ljudmila Ulickaja nevével először édesanyám elbeszélései nyomán találkoztam. Nagyon dicsérte. Ezt alátámasztandó tény, hogy könyvespolcán ott sorakozik az orosz írónő megannyi műve, ha nem az összes. Anyám irodalmi ízlése némiképp eltér az enyémtől, de úgy voltam vele, egy próbát megér, és találomra leemeltem egy sötétzöld borítós, nem túl vastag példányt. Akkor, abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, mennyire sorsfordító volt ez a jelentéktelen mozdulat, a rajongás tünetei később kezdtek el jelentkezni.

A szóban forgó sötétzöld borítós könyvet, a Médea és gyermekei-t cirka két nap alatt olvastam ki, nem bírtam letenni. Miután végeztem vele, átéltem a könyv utáni másnaposság kínját, amikor nem volt gusztusom másik művet a kezembe venni, annyira magával ragadott a sztori, és feltételeztem, hogy semmi nem tudja überelni... Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy "van ott még, ahonnan ez jött", így kölcsön kértem szép sorban a többit is. Egy ponton világossá vált számomra: Ulickaja zseniális, örökre megnyerte a szívemet! Ha már ennyit csépeltem a szót Médeáról, nem leszek rest máris bemutatni ezt a művet, induljon egy különleges utazás egy különleges és egzotikus tájra, ahol különleges karakterekkel fogunk találkozni!

A történet középpontjában egy görög származású, Krímben élő özvegyasszony, bizonyos Médea Szinopli áll, aki köré nyaranta oda gyűlik a világ minden tájára szétszóródott, népes családja, akár a villanykörte köré a bogarak. Ezek a rokonok bár genetikailag letagadhatatlan egyezőséget mutatnak (a vörös színű haj az egyik ilyen ismérv), ahányan vannak, annyiféle személyiségjeggyel rendelkeznek. Ezek a különbözőségek heves érzelmi viharokat szítanak, titkoktól fülledt kalandokba keverik őket; egyesek összejönnek, mások elválnak, örömök, bánatok záporoznak rájuk, szeretnek, gyűlölnek, kiabálnak, esetleg mélyen hallgatnak, élvezik vagy éppen eldobják maguktól az életet. A háttérben pedig ott masírozik megállíthatatlanul a történelem. Médea, e hatalmas turbulencia kellős közepén szilárd erkölcsi meggyőződéseivel (de semmiképpen sem ítélkezve mások fölött!) a stabil pontot képviseli, akár a kőszikla tetején élő erős, szívós fa, amit téphet a szél, verheti a jeges eső, száríthatja a tűző nap; megingathatatlanul mindent elvisel, mindent kibír.

A cselekmény fő vonala 1976-ban zajlik, de a jelenbe belevegyülnek múltbéli visszaemlékezések, amelyeknek köszönhetően az olvasó megérti az összefüggéseket, s a tettek mögött húzódó motivációkat, valamint átlátja az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét. E mozgalmas összefoglaló után már sejthetjük, hogy a befejezés tragikus lesz, ám mégsem olyan formán, ahogyan számítunk rá.

Ljudmila Ulickaja 1943-ban született, végzettsége szerint biológus/genetikus, azonban rendszerkritikus magatartása miatt (ez egészen pontosan szamizdat kiadványok terjesztését jelenti) 1970-ben kirúgták a munkahelyéről, s a hatalom tiltólistára tette. Kilenc esztendeig volt állás nélkül, majd az irodalomhoz (és nem elhanyagolhatóan a színházhoz is) fordult. Első elbeszélése, a Szonyecska 1992-ben jelent meg, paradox módon elébb külföldön, Franciaországban és csak később szülőhazájában, innentől kezdve nem volt megállás! Bár eredeti szakmájához többé nem tért vissza, műveiben folyamatosan visszaköszön tudományos múltja: egy genetikus szemüvegén keresztül nézi regényeinek szereplőit, az általa ábrázolt tájat és élőlényeket pedig egy biológus szemüvegén keresztül. Karakterei nagyon élnek, Ulickaja mestere a személyiségformálásnak, kétségkívül ő a kortárs orosz irodalom egyik legeredetibb alakja. Könyveit több mint harminc nyelvre fordították le, művészetét pedig számtalan díjjal ismerték el.

A Médea és gyermekei Magyarországon 2003-ban jelent meg, ez volt egyébként az első kötet, amit a magyar közönség az anyanyelvén olvashatott. 2009-ben az írónő volt a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, ez alkalommal Budapest-nagydíjjal tüntették ki, de azóta többször járt még hazánkban. Műveinek magyar fordítóival jó kapcsolatot ápol(t) - egyikük, Morcsányi Géza sajnos már nincs az élők soraiban.

Értékelés: *****

Valahol azt olvastam, hogy az ő munkássága nélkül értelmezhetetlen lenne a magyar könnyűzene. Ezzel szerintem mindannyian egyet tudunk érteni. :)

Presser Gábor szinte az anyatejjel szívta magába a zenét, négyévesen már zongorázott, zongoratanára pedig nem volt más, mint Antal Imre. Általános iskola után a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendéke lett, közben, némi fizetség fejében, a Kapás utcai tánciskolában szolgáltatta a muzsikát.

Érdekesség, hogy gyerekkori lakásuk (Dob utca 46/B, 1. emelet) fölött élt és alkotott a tragikus sorsú zeneszerző-zongorista, Seress Rezső (ugye a Szomorú vasárnapot nem kell bemutatni senkinek). Jóban voltak, Presser rendszeresen látogatta őt, kottákat, lemezeket kapott tőle.

1967-ben zeneszerzője és billentyűse lett az Omega együttesnek.

1971-ben megalapította a Locomotiv GT-t, közismertebb nevén az LGT-t.

1973-ban megszületett első musical-je, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, amelyet a Vígszínházban mutattak be. Számos egyéb zenés darab megírása is az ő nevéhez köthető, pl. A padlás (1988).

1978 óta a Vígszínház zenei vezetője.

Önálló szerzőként többek között nekik írt dalokat: Zalatnay Sarolta, Révész Sándor, Vikidál Gyula, Katona Klári, Kovács Kati, Oláh Ibolya, Ruzsa Magdi.

A repülés szerelmesei nagyon jól tudják, hogy a MALÉV reklámjának szignálját is ő írta, bár - saját bevallása szerint – többször elutasította a légitársaság megkeresését, csak sokadszori unszolásra vállalta be... és mekkora siker lett, te jó ég!

2003-ban Halász Judittal együtt megválasztották az UNICEF jószolgálati nagykövetének.

2004 és 2010 között a TV2-n futó Megasztár zsűrijének oszlopos tagja volt.

2008 nyarán az ő kezdeményezésére indult el a Magyar Dal Napja.

2020-ban jelent meg önéletrajzi könyve.

1977-ben Erkel Ferenc-díjat, 2003-ban Kossuth-díjat, 2004-ben Prima Primissima-díjat kapott, ám a lista azért ennél jóval hosszabb. 2023-tól Budapest díszpolgára.

Összefoglalóm a teljesség igénye nélkül készült, ennél az információ-kupacnál jóval többet lehetne még mesélni róla, hiszen hallatlanul gazdag életművet tudhat magáénak.

Egy szó mint száz: Isten éltesse sokáig!

Ez most rövid lesz, elvtársak, május elsejére el kellett készülnünk vele, ám a vezetőség a központból csupán két nappal ezelőtt küldte le a direktívákat, és még iktatni kellett meg irattározni, hogy az elbírálásról ne is beszéljünk! Bizony! Időt, erőt, energiát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgoztunk, elvtársak, hogy teljesítsük a kvótát, de végül sikerült, a nép győzedelmeskedett, a cikk elkészült! Olvassátok szeretettel! 

Nem. EZ a Békeidő című film nem AZ a Békeidő című film. Ez a régi. Ebben TSZ van, meg TSZ-elnök, meg malacok, meg egy néni Moszkviccsal. Semmi posztmodern huncutság! Úgyhogy aki csak ezért jött ide, az már mehet is, kívül tágasabb! Aki viszont Vitézy László 1980-as filmjére kíváncsi, az foglaljon helyet és figyeljen jól oda!

Adott egy Borsány nevű település. Egész jó kis hely, csak épp a lakói vannak nagyon kevesen, ezért a termelőszövetkezet elnöke, Bencsik Béla, felad egy újsághirdetést, amelyben családokat toboroz a községbe való beköltözésre. Munka és lakhatás persze lesz, nem is akármilyen, úgyhogy abszolút megéri. Vagy annyira mégsem. Amint megjelennek az első platós teherautók, elindul egyfajta konfliktus-lavina:

- az a néhány helyi őslakos, aki még nem költözött el/nem halt ki, húzni kezdi a száját a gyüttmentek miatt

- azok a bizonyos gyüttmentek nem győzik eléggé kifejezni csalódottságukat a beígérthez képest sokkal rosszabb minőségű lak- és munkahelyek, az alacsony fizetés miatt

- a felsőbb pártvezetés is felkapja a fejét, hogy mi a jó francot csinál ez a Bencsik Béla, hova tovább, a környező települések vezetői úgyszintén zúgolódni kezdenek az elnök unortodox módszereit szemlélve…

A Békeidő egy fikciós dokumentumfilm. Olyasmi, mint az előzőleg bemutatott Családi tűzfészek, csak ebben azért akad némi humor is. Van egy valós probléma, köré írnak egy sztorit (de csak nagyjából, szabad nyugodtan improvizálni – ez helyenként igen szembetűnő...), amit amatőrök eljátszanak. Azaz eljátsszák magukat. A TSZ-elnököt például egy valódi TSZ-elnök (Czink Béla) alakítja. Tiszta sor. Jelen filmünkben is összesen csak egyetlen hivatásos színész tűnik fel a képernyőn, a párttitkárt megformáló Fekete András. Valódi párttitkár ugyanis nem vállalta a szereplést, se közel, se távol, annak ellenére, hogy volt vagy harminc jelölt. Utószinkron nem készült, direkt hangot rögzítettek a forgatás során. Az alkotás nagydíjat nyert a Mannheimi Filmfesztiválon, illetve megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját is. Ez a film kiváló rendszerkritika, amit a mai korban is kiválóan lehet értelmezni.

Ajánlás: Mindenkinek kötelező megtekinteni a kollektíván belül!

Értékelés: *****

Kezdeném egy „kis” műsorajánlóval. Nemrégiben rendkívül érdekes interjú került a látóterembe, méghozzá a Partizán című műsor keretein belül. Az interjúalany Tarr Béla volt, aki kendőzetlen őszinteséggel beszélt szakmáról, művészetről, kortársakról, barátokról, ellenségekről, fontos helyszínekről, eseményekről, politikáról, történelemről, életről, halálról, az öreg bölcsekre oly’ jellemző lassú, nyugodt, mélyre ható retorikával. Ajánlom mindenkinek, még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, a Partizán megosztó műsor, témaválasztásai, miliője és legénysége sokaknál kiveri a biztosítékot. Azonban én arra buzdítom kedves Olvasóimat, tegyék félre ilyen-olyan (vagy inkább mondjuk ki kerek perec: politikai) ellenérzéseiket erre a a közel két órára, tekintsék meg, abszolút megéri! Illetve találtam egy ugyancsak gazdag, kétrészes írásos összefoglalót a Mesterről, erre is érdemes időt fordítani: https://filmtett.ro/cikk/tarr-bela-olvasat-1; https://filmtett.ro/cikk/tarr-bela-olvasat-2.

Tudom, tudom, azáltal, hogy leírtam Tarr Béla nevét, mindenki arra számít, hogy VÉGRE a Sátántangóról (1994), erről a maratoni hosszúságúra sikerült alkotásról fogok értekezni. Sajnos csalódást kell okozzak, mert bár tervezem, hogy szentelek neki egy cikket, egyelőre még nem jött el az ideje, az ilyesmire azért alaposan fel kell készülni! A Családi tűzfészekről viszont nem volt nehéz írnom, egyik nap kigondoltam, másnap pedig már vígan kalapáltam a billentyűzetet, oly’ könnyedén gördültek ki a szavak ujjaim alól. Ez volt annak idején az első egész estés film, amit rendkívül kevés tapasztalattal, ugyanakkor intuícióinak köszönhetően hallatlan profizmussal készített, és rám is felettébb nagy hatást tett, amikor egy főiskolai vetítés során először láttam.

Több alkalommal írtam olyan filmekről, amelyek központi témája a lakáshiány, ide tartozik például Lugossy Lászlótól a Köszönöm, megvagyunk (1981) vagy a Szomjas György, „a periféria krónikása” által készített Könnyű testi sértés (1983). Az Ajándék ez a napról (1979) még nincs cikkem, ahogy a Panelkapcsolatról (1982) sincs (szintén Tarr Béla volt az elkövető!), de ezek is kiválóan jelenítik meg a saját otthonhoz való hozzájutás problematikáját.

Ma már nehezen tudjuk elképzelni, milyen lehetett az, amikor egy fedél alatt élt egy focicsapatnyi ember, legyen szó rokonokról, vagy akár egy felparcellázott (valaha volt) polgári lakás egy-egy szobájába, úgynevezett társbérletekbe kényszerült vadidegenekről. Végül is mindegy, az eredmény ugyanaz: az idegfeszültséget szinte harapni lehet a levegőben. Nincs magánszféra, állandó a zaj, és még az is szigorúan be van osztva, hogy az ember mikor elégítse ki higiéniás vagy anyagcserével kapcsolatos szükségleteit. A cseresznye a hab tetején az, hogy az összezsúfolódást könnyebb kibírni úgy, ha az ember folyton részeg vagy egymás után szívja a cigarettákat. (Dehogy könnyebb! Csak hát akkoriban ez volt a szokás.)

Irén átlagos fiatalasszony. Egy szalámigyárban dolgozik, férje, Laci sorkatona, éppen most szerel le, van egy közös kislányuk, Krisztike. Irén szenved, mert egy peremkerületi, komfort nélküli, szoba-konyhás kulipintyóban él nyolcadmagával (ők a férj terebélyes családja, nem az ővéi). A rokonok előszeretettel parancsolgatnak Irénnek, kiváltképp az após, Laci apja, aki folyton azt hozza fel érvnek, hogy megjárta a háborút, aztán látástól vakulásig dolgozva építette fel mindazt, amije van. Tudatosítja környezetében, hogy ennek okán ő hordja itt a nadrágot, az van, amit ő mond, éles kritikáinak mérgezett nyilai pedig csak úgy röpködnek abban a kicsiny szobában, ahol élnek. Laci láthatóan nem akar belefolyni a konfliktusokba, nem áll sem apja, sem felesége pártjára, ettől Irén még jobban egyedül érzi magát. Az asszonyka rengeteget kilincsel különféle hivatalokban, hogy sikerüljön intézni valami hajlékot hármuknak, és ki tudjanak végre szakadni ebből a konzervdoboz-létből. Az ügyintézők már jól ismerik, azonban mindig csak ugyanazt a szöveget ismételgetik: most nincs, majd lesz, tessék türelmesen várakozni… és hogy mikor lesz? Jó kérdés. Félő, olyan sokára, hogy a nőnek rámegy a házassága, az idegrendszere, a komplett egészsége…

A Családi tűzfészek egy dokumentarista stílusban készült, fekete-fehér dráma. Dokumentumfilmnek látszik, azonban a valóság fiktív elemeket is tartalmaz. A jeleneteket nagyrészt kézi kamerával rögzítették, ezt egyrészt a hely szűke indokolta, másrészt sokkal kifejezőbb közeliket tudtak készíteni, s egyfajta klausztrofóbiás hangulatot is elő lehetett vele idézni. A „színészek” amatőrök, nem volt előre megírt forgatókönyv, csak egy keret, melyben szabadon improvizált mindenki. A jeleneteket csak egyszer vették fel, amit nem találtak elég jónak, azt nemes egyszerűséggel kihagyták a végeredményből. A főszereplő házaspárt különben Tarr már korábban ismerte, nem sokkal azelőtt egy rövidfilmet is csinált velük. Ezt a kisfilmet aztán megmutatta a Balázs Béla Stúdiónak, akik ráharaptak az ötletre, adtak hozzá pénzt, paripát, fegyvert és kezdetét vehette a forgatás 1977-ben. Az aprócska lakás Angyalföldön, a már lebontott, Tripolisz néven elhíresült, kislakásos lakótelepen (valójában nyomortelepen) volt, a szalámigyár a Közvágóhídnál, és játszódik néhány vidám képkocka a – most már csak néhai - Budapesti Vidám Parkban is.

Mint már említettem, ez volt Tarr Béla első, komolyabban vehető alkotása, a rendezői munkán kívül a forgatókönyvet is ő írta. Ekkor mindösszesen még csak huszonkét esztendős volt, és épp’ hogy csak felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Családi tűzfészek 1979 januárjában került bemutatásra. Olyannyira jól sikerült, hogy nagydíjat adtak érte a mannheimi filmfesztiválon, idehaza pedig a Magyar filmkritikusok díját hozta el. A szakma tehát szerette, sajnálatos módon a közönség érdeklődése mérsékelt volt.

Ajánlás: Zsenge szociológus-hallgatóknak, a Kádár-korszak iránt érdeklődő hobbi-történészeknek, a fekete-fehér drámák szerelmeseinek és Tarr Béla rajongóinak mindenképpen ajánlom. Meg mindenkinek, aki szereti.

Értékelés: *****

Február 9-e van, Abigél névnapja. És ha azt mondom, Abigél, akkor szinte biztosan mindenkinek Szabó Magda regénye, illetve a belőle készült, Zsurzs Éva által rendezett, négyrészes filmsorozat jut eszébe. Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjön e szívhez szóló és tanulságos alkotás bemutatása!

Vitay Georgina tipikus budapesti úrilány. Élete csupa könnyedség és szórakozás, anyja korán meghalt, apja, Vitay tábornok mindent megad neki, amit csak kíván. Sokat forgolódik társaságban, főleg apja ismeretségi körében, sőt, még udvarlója is van. Egy nap azonban minden a feje tetejére áll: a tábornok közli a lánnyal, hogy el kell hagynia megszokott környezetét, méghozzá titokban és minél gyorsabban. Autón egy Árkod nevű településre viszi, az országhatár mellé, és az ottani kálvinista leánynevelő intézetben, pontosabban a Matula János Leánynevelő Intézetben helyezi biztonságba. Erre azért van szükség, mert tombol a második világháború, Vitay tábornok pedig az ellenállási mozgalom kulcsfigurája, élete állandó veszélyben van. Erről azonban Gina akkor még nem tud semmit.

A kollégiumban szigorú rend uralkodik. Ginának, szabados természete miatt nehezen megy a beilleszkedés, állandó lázadásával kivívja az igazgató úr ellenszenvét és diáktársaival is összerúgja a port. A lány szenved, nem érti, miért került ebbe a lehetetlen helyzetbe, többször is szökni próbál. Szerencséjére akad egy titkos támogatója, afféle őrangyal, aki átsegíti a nehéz időszakon. De hogy ki is ő valójában, az csak egészen a történet végén derül ki!

Az Abigél Szabó Magda azonos című regényének adaptációja. Az első kiadás 1970-ben jött ki a Móra Könyvkiadó gondozásában, a Csíkos könyvek sorozatban. Szabó személyes élményeit vetette papírra, ugyanis annak idején ő is egy hasonlóan szigorú iskolában tanított Debrecenben. Megjelenése óta számos magyar nyelvű kiadást és külföldi fordítást megért, készült belőle rádiójáték, valamint musical, tehát elmondható, hogy szépen ívelő karriert futott be. Az írónő már megjelenése után elkezdte írni az eredetileg kilenc részesre tervezett filmsorozat forgatókönyvét, ám még néhány esztendőt várnia kellett arra, hogy filmszalagra kerüljön. 1977-ben végre aztán elkészült a négyrészes tévéfilmsorozat, amelyet később kétrészes mozifilmmé sűrítették össze. Először 1978. április 14-én került adásba a Magyar Televízióban. Óriási nézettséget produkált, illetve megnövelte Szabó Magda regényének az eladási számait is.

Vitay Georgina karakterét Szerencsi Éva formálja meg. Az intézet szigorú igazgatóját a legendás Básti Lajos alakítja, aki a forgatáson már nagyon beteg volt, de kitartott szerepe mellett. Állapota miatt az ő jeleneteinek felvétele prioritást élvezett és a film végének szövegét át is kellett írni, a premiert pedig sajnos már nem érhette meg. Szerepel még a filmben a kiváló Garas Dezső, Ruttkai Éva, Piros Ildikó, Tábori Nóra, Temessy Hédi, Schubert Éva, Nagy Attila, Zsurzs Kati, aki nem más, mint a rendező lánya, Bánfalvy Ágnes, Egri Kati, Balázsovits Lajos, jellegzetes (szinkron)hangjáról ismeretes Rátonyi Hajni, a későbbi Szomszédok-karakter Kovács István, és még sokan mások. A felvételek helyszínei többek között Budapest belvárosában (például a Kálvin téri református templom), a XVIII. kerületben, Vácon, Vácrátóton és a MAFILM filmgyár stúdiójában készültek. Az Abigél-szobrot a forgatás kedvéért Budapestről szállították a Vácrátóti Arborétumba, ma az V. kerületben csodálhatjuk meg, az Október 6. utca 19-es szám alatt található bérház belső udvarában. Vicces érdekesség, hogy a stáb a forgatási ebédszünetekben nagyjából kétszáz darab rántott húst pusztított el, NAPONTA, illetve egyszer nem szolgálták ki a színésznőket a helyi kocsmában, mert iskolai egyenruhában még nem látszottak nagykorúnak.

Szabó Magda regényeit – jó néhányat olvastam! - azért szeretem, mert az emberi lélek mélységét tárják fel az olvasók előtt, méghozzá érthető, átélhető módon. A korok és díszletek változnak, de az általa leírt érzések, hangulatok aligha. Az írónő művei bővelkednek drámai fordulatokban, ezek adják történeteinek sava-borsát. Kedvelem azt is, ahogyan a valóság és a fikció keveredik ezekben a történetekben, ilyenkor tudok egy kicsit nyomozósat, felfedezőset játszani és utána járni/nézni, vajon melyik helyszínre, személyre gondolhatott tulajdonképpen (Moldova György sztorijai esetében is állandóan „nyomoztam”, és örültem minden részlet felderítésének.) Egy Szabó Magda-adaptációról különben már írtam, kevésbé népszerű ugyan, de kiváló jellemábrázolásokat és történetszövést láthatunk általa is. Ez volt a Danaida. A rendezői székben akkor is, most is Zsurzs Éva ült.

Ajánlás: Úgy tudom (és remélem, jól tudom), Szabó Magda Abigélje kötelező olvasmány általános iskolában. Ezt kivételesen üdvözítő dolognak tartom, figyelembe véve a többi, szintén kötelező, unalmas és fiatal fejek számára értelmezhetetlen nyelvezetű szépirodalmi alkotást. Mindenkit arra buzdítok, hogy – ha és amennyiben eddig kimaradt volna - olvassa el a regényt és nézze meg a filmsorozatot. Megéri!

Értékelés: ***** (… és persze adnék többet is, ha lehetne!)

Kedves Olvasóim! Remélem, mindenkinek jól teltek az ünnepek, sok szép ajándékot kaptatok és kellőképpen meghíztatok a rengeteg kajától, amit magatokba tömtetek. Tavaly ígértem valamit, mégpedig azt, hogy bűnügyi témát hozok nektek. A dolog aktualitása az, hogy napra pontosan ötven évvel ezelőtt kezdődött Balassagyarmaton Magyarország első túszdrámája, azelőtt ilyen nem volt. Az alábbi cikket még 2020-ban írtam és egyébként itt publikáltam, apró módosításokat követően pedig megosztom veletek is. Íme:

A kiindulópont

1973 január hetedikén, vasárnap este, a téli szünet végeztével a balassagyarmati Geisler Eta Leánykollégium lakói visszatértek szállásukra. Tíz óra körül egy testvérpár, név szerint Pintye András (19) és Pintye László (17) fegyverekkel a kezükben besétáltak a kollégium első emeletére, ahol az egyik szobába összeterelték az emeleten tartózkodó összesen húsz lányt. Eleinte figyelmetlenségüknek hála még öten képesek voltak kisurranni (ők értesítették a környéken cirkáló járőröket), a szökés után viszont a fiúk elbarikádozták magukat és foglyaikat, onnantól kezdve se ki, se be nem lehetett közlekedni.

A rendőri intézkedés lassan és nem túl hatékonyan kezdődött meg, hiszen azelőtt még soha nem volt ilyenre példa. Olyannyira nem voltak tisztában azzal, mi ilyenkor a teendő, hogy magasabb státuszban lévő belügyeseket is bevontak, valamint mesterlövészek, más rangú katonák és munkásőrök érkeztek az épület elé, a városban pedig elrendelték a szükségállapotot. A fiúk szülei is a helyszínre értek, akik próbáltak a lelkükre beszélni, ám ez is kudarcba fulladt. Amikor már végképp nem tudtak mit kitalálni, a rendőrök értesítették a balassagyarmati kórház pszichiátriai osztályának főorvosát, Dr. Samu Istvánt. Ő volt az egyetlen, aki be tudott jutni a lányok szobájába, vihetett nekik élelmiszert, vizet, a kint strázsáló fegyvereseket pedig információkkal látta el. Gyorsan felmérte a helyzet súlyosságát, s az időhúzásban látta a megoldást: azt mondta a fiúknak, ügyüket Moszkvában, a Kreml-ben fogják elbírálni, ez azonban eltart egy darabig. Az ígéret szerencsésen visszafogta az indulatokat, máskülönben már sokkal hamarabb kezdetét vette volna a vérontás.

A Pintye-fiúk

Andrást és Lászlót a környéken mindenki ismerte. Apjuk a szobi-miskolci határőrkerület párttitkára volt, anyjuk a pártbizottság egyik személyzeti előadója. A két szülő elhanyagolta gyermekeit, ők pedig megfelelő nevelés hiányában állandó jelleggel bajba keveredtek. A kisebbik békésebb természetű volt, de bátyját mindenben vakon követte. Ő pedig konkrétan terrorizálta Balassagyarmat lakóit, lopott, átszökdösött a határon Csehszlovákiába, viselkedésével elérte, hogy kitiltsák Budapestről. Az iskola befejezése után otthagyta a munkahelyét, ez akkoriban közveszélyes munkakerülésnek számított, amely elzárást vont maga után, de apja, hatalmának köszönhetően, mindig elsimította ügyeit. Annyi becsület azért mégis volt a papában, hogy úgy gondolta, jót tenne fiának egy kis idő a hadseregben, ezért Andrásnak január nyolcadikán meg kellett volna jelennie a sorozáson.

A fiatalembernek természetesen esze ágában sem volt a honvédség kötelékébe lépni, elhatározta, inkább Nyugatra szökik. A nagybetűs Nyugat úgy jelent meg lelki szemei előtt, mint a szabadság és a bőség abszolút megtestesítője, maga a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Így jött a túszejtés ötlete, ugyanis ezzel az eszközzel akarta kicsikarni az állami vezetőktől, hogy kaphasson útlevelet, valutát, járművet és szabad utat a budapesti Ferihegyi repülőtérre. Testvérén kívül először még néhány cimboráját is beavatta tervébe, a srácok azonban megijedtek és egy ponton kiszálltak. A Pintye-fiúknak viszonylag könnyű volt fegyverhez jutniuk, apjuk munkahelyéről, a határőrségi laktanyából csempészték ki azokat. Egy csipetnyi bosszú is vegyült a történetbe: azért esett a választás éppen erre a kollégiumra, mert ott lakott egy lány, akinek András udvarolni akart, ám ő kikosarazta.

A végkifejlet

Nem csupán szükségállapot volt a városban, hanem teljes hírzárlat is, részben a hatóságok tétova viselkedése, részben pedig a prominens Pintye-szülők miatt, az információ azonban mégis futótűzként terjedt. A bent rekedt lányok szülei őrjöngve követelték a vezetőktől, hogy azonnal csináljanak valamit, óriási volt a nyomás. A feszültségeket csak fokozta, hogy a bent raboskodó lányok annyira megviselt pszichés állapotba kerültek, hogy többen öngyilkosok akartak lenni. Egy óvatlan pillanatban ismét néhányan kereket tudtak oldani, így a fináléban már csak tizenkét foglyuk volt.

Az újabb szökésektől András iszonyatos haragra gerjedt, s ettől egyre vadabbul kezdett viselkedni. Ez folyamatos ordibálást és szitkozódást jelentett, illetve azt, hogy ezentúl senki nem mehetett ki wc-re, a szobában kellett intézni ezeket a dolgokat, s ez rettenetesen megalázó volt. A követelései is azt mutatták, hogy kezdi elveszíteni a kapcsolatot a realitással, a korábbi, lefüggönyözött autóbusz helyett például már páncélos harckocsit kért, hogy azzal mehessenek öccsével a reptérre, és a kívánt valuta összege is egyre magasabbra kúszott. Az állandó idegfeszültségben telő napok alatt László volt az, aki emberibben viselkedett a lányokkal, ám arra ő sem volt hajlandó, hogy szabadon eressze őket (még úgy sem, hogy idő közben egyikükkel igencsak összemelegedtek).

A dráma végül január tizenkettedikéig tartott. András egy óvatlan pillanatban az ablakhoz sétált, mert körül akart nézni odakint, s ekkor a másodperc tört része alatt egy szemfüles mesterlövész lelőtte. Miután őt sikerült hatástalanítani, az épületet megrohamozhatták a különféle fegyveres csoportok és mindenkit épségben kimentettek. A lányokat egytől-egyig kórházba vitték kiszáradás, alultápláltság és poszttraumás stressz-szindróma tüneteivel, Lászlóra pedig hosszas börtönbüntetés várt. A Pintye szülők a városban uralkodó lincshangulat miatt már napokkal korábban elhagyták lakásukat. Egyetlen este alatt pakolták össze a holmijukat, nevet változtattak és ismeretlen helyre költöztek.

Utóélet

Az igazságszolgáltatás ezúttal nem késlekedett: a pert már 1973 februárjában megtartották. Azt megelőzően a rendőrség házkutatást végzett a testvéreknél, szobájukban további, kézzel barkácsolt fegyvereket találtak. Pintye László tizenöt év börtönt kapott, később, jó magaviselete miatt tizenegy év után, 1984-ben szabadult, s akárcsak szülei, ő is megváltoztatott személyazonossággal kezdett új életet, valahol messze. A vádlottak padján ült még az a néhány ember is, akik kezdetben benne voltak a buliban, de visszaléptek, ők, bűncselekmény előkészítésében való részvétel vádjával enyhébb büntetésekkel megúszták. 

Az eseményeknek három könyv állít emléket. 1986-ban jelent meg Végh Antal tollából a Könyörtelenül című regény, 2007-ben egy balassagyarmati civil szemtanú, Finta Kata írta meg emlékeit kisregény formában, Túszdráma Balassagyarmaton címmel, valamint  Hatala Csenge több éves kutatómunka után, 2015-ben publikálta Hírzárlat című szociográfiáját. Tizenöt esztendővel az eset után elkészült a film is, amely a Túsztörténet címet kapta. Az alábbiakban ezt fogom bemutatni, elemezni.

Túsztörténet (1989)

A Túsztörténetet 1988-ban forgatták és 1989-ben mutatták be, a rendező Gazdag Gyula volt. Ugyancsak 1989-ben a főszereplő, Berencsi Attila (becenevén Beri Ary) megnyerte a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplő díját. Berencsi neve egyébként azok számára lehet ismerős, akik látták a Szerelem első vérig című romantikus tinidrámát, illetve annak folytatásait. A 80-as években karrierje üstökösként ívelt fölfelé, annak ellenére, hogy őt magát a színészet hidegen hagyta, sokkal inkább zenéléssel akart foglalkozni. A filmben szereplő lányok néhányuk kivételével nem voltak hivatásos színészek, és mivel nagyrészt amatőrökből állt a csapat, tényleg olyan volt az egész, mintha igazából is túszdráma zajlott volna éppen, a reakciók abszolút ösztönösek voltak. Érdekesség még, hogy a film elején látható gyerekkori fényképek valójában a Pintye testvéreket játszó két színész gyerekkori fényképei, nem a valós személyeké.

Az alkotás nagyon élethűre sikeredett. Szinte tapintani lehet a drámát a levegőben, a hirtelen ránduló arcizmok, a villanó szemek, a csenddel váltakozó kétségbeesett sikolyok és kiabálások mind ezt érzékeltetik. Ez egy olyan krimi, amelyben az emberi lélektan - mind fogva tartói oldalról, mind áldozati oldalról - előtérbe kerül.  Berencsi kiválóan alakítja a terroristát, ezt a szerepet mintha rá öntötték volna. A film hibája, hogy a mai nézők ingeréhségét nem biztos, hogy kielégíti, kevésbé mozgalmas, sokkal inkább lassúnak, vontatottnak hathat.

Ajánlás: Mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi az első magyar túszdráma történetének hiteles részleteire.

Értékelés: ****

...a kultikus sorozatnak a mai napig hatalmas rajongótábora van. Ti is néztétek? :)

Itt van a tél! A hőmérséklet alacsony, korán sötétedik, mit is lehetne csinálni délutánonként, esténként, mint bekuckózni egy bögre forró teával, egy kényelmes, meleg takaróval és egy jó filmmel? Vagy éppen rajzfilmmel. A következő alkotástól garantáltan téli hangulatba kerül mindenki, de vigyázat, ez nem akármilyen történet! Az alábbiakban egy szatirikus felnőtt meséről fogok szólni, ami hemzseg a szállóigéktől és az olyan szövegektől, amiktől az ember könnyesre röhögi magát. Jöjjön Nepp József rendezésében az 1984-es Hófehér, ami minden, csak nem az a klasszikus Hófehérke-sztori!

A cselekmény egy diszfunkcionális királyi udvarban játszódik. Adott egy király, Oroszlánszagú Leó, aki vén, mint az országút és "csak a tyúkjai érdeklik". Adott egy királyné, Lady Konstans Fridzsider, aki álló nap unatkozik, s unalmában random megöleti az udvarhölgyeit, aztán egy szép napon őt magát mérgezik meg. A hagyomány azonban úgy kívánja, hogy illene, vagyis hát illett volna egy trónörököst produkálnia, még mielőtt jobb létre szenderül. Sebaj, egyetlen életben maradt udvarhölgye, Arrogancia - akinek feltett és nem titkolt szándéka a trónbitorlás - és a várban élő tudós, Tutegál professzor összefognak és posztumusz készítenek egyet a laboratóriumban. Az örökös, pechére, nem fiúnak, hanem lánynak születik, és elég rút teremtés: haja fehér, mint a hó, szeme piros, mint a vér, az étvágya pedig akár egy elefánté, szó szerint a szögeket is kieszi a falból. A keresztségben a Hófehér nevet kapja, mindenkinek útban van és senki nem fűz nagy reményeket a jövőjéhez. A bonyodalmak meg egyre csak szaporodnak körülötte.

A Hófehér abszolút paródiája egyrészt az eredeti Grimm-mesének, másrészt, ha képi világát is figyelembe vesszük, az 1937-es Disney-klasszikusnak. Kellőképpen morbid és groteszk, pikáns és perverz, ugyanakkor általa rendkívül nagy humor-dózist kap az arcába a néző. A rajzfilm ötlete már 1979-ben kipattant Nepp József fejéből, azonban akkoriban több hasonló projekt is futott a Pannónia Filmstúdióban, így nemes egyszerűséggel nem jutott rá idő. A dramaturg Romhányi "Rímhányó" József volt. A szinkron-szereposztás kiváló: többek között Halász Judit, Kállai Ferenc, Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Bánki Zsuzsa, Tábori Nóra orgánumát csodálhatjuk. Érdekesség, hogy hét "felnőtt" karakternek van egy-egy törpe megfelelője, ugyanazzal a fizimiskával (csak kicsiben), ugyanazzal a szinkronhanggal. Hogy egy példát említsek: a Vasárnap névre hallgató törpe (a törpék a hét napjainak nevét viselik) megegyezik a királlyal, Oroszlánszagú Leóval. A mesét a MOKÉP forgalmazta. 1984-ben nemzetközi sikert aratva elnyerte a Giffoni-ban megrendezett fesztivál fődíját. Hazai fogadtatása vegyes volt, a kritikusok nagyon mostohán bántak vele, elutasítóan viszonyultak hozzá, ám a közönség imádta. Végül egy, a mai napig aktuális és élvezhető, kultikus alkotássá nőtte ki magát. Jómagam viszonylag későn, valamikor 2011 körül láttam először, azelőtt a létezéséről sem tudtam. Rögvest felkerült a kedvenceim listájára és évente egyszer, ilyenkor télvíz idején biztosan megnézem.

Ajánlás: Tudom, tudom, ilyet már sokszor mondtam, de ezt mindenkinek látnia kell és kész!

Értékelés: *****

Kedves Olvasóim! Én most egy időre leteszem a lantot, kicsit megpihenek. (Eddig is tartottam hosszabb szüneteket, a különbség azonban az, hogy most szólok is előtte! :D) Boldog és békés karácsonyt, szórakoztató szilveszteri bulit és sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek! Ha minden igaz, január hetedikén visszatérek, méghozzá különlegességgel: igaz történeten alapuló filmet fogok hozni, bűnügyi kategóriában! A többi legyen meglepetés.

Az apokalipszis szele időről-időre meglegyinti az ember orcáját, manapság pláne, de így volt ez a rendszerváltás körül is. Az addig unalomig ismert, szürke, de biztonságos szocialista rendszer véget ért, s átadta a helyét mindenféle szorongásoknak, válságoknak. Ezekre a társadalmat érintő jelenségekre muszáj volt reagálni, kinek így, kinek úgy. Például újonnan létrejövő mozgalmakkal (underground) és azok megnyilvánulásaival: zenével, képzőművészettel, filmekkel. A következő film abszolút a korszellem lenyomata, egy jó kis disztópikus cyberpunk-dráma. Afféle magyar Szárnyas Fejvadász. A Meteo című alkotásról fogok most írni.

A történet a közeljövőben játszódik, pontos évszám nincsen megnevezve. Valamiféle kataklizma történhetett itt nemrég, ám hogy mi, arról nem szól a fáma, inkább csak érzékeljük, hogy a világ megváltozott, elvadult, a környezet lepusztult, a túlélésért megy a harc. E harcban vannak egyenlők, még egyenlőbbek és olyanok is, akiket hidegen hagy az egész, és - mai szóhasználattal élve - teljesen ki akarnak csekkolni ebből a zűrzavarból.

A Meteo három főszereplővel operál. Egy lerobbant, lebontásra ítélt gyárnegyedben, egy kiszuperált műhelyben él 'Eckermann' (Kistamás László - ő egyébként a Kontroll Csoport nevű zenekar frontembere), a fura, különc zseni. Ideje nagy részét a fürdőkádban tölti, nem eszik, nem alszik, csak álmodozik. Ezen tulajdonságai miatt ragadt rá a 'Felhőcske' becenév, no meg azért, mert a Meteorológiai Intézetben dolgozik. Van két, meglehetősen harsány és állandóan nyüzsgő, ügyeskedő-okoskodó, rosszarcú "barátja", egyikük 'Berlioz' (Eperjes Károly) névre hallgat, ő a bandavezér és a nők kedvence, másikuk "becsületes" neve 'Verő' (Varga Zoltán), és ahogy azt sejteni lehet, ő a csapatban az erőember és a verőember. Hárman olyanok, mintha egy komplett személyiség három része volnának (ösztön-én, én, felettes én). Mint már mondottam, a bizniszelés kardinális kérdés az életükben. Ecker' a munkahelyi számítógépén kidolgoz egy képletet, amellyel biztos a nyerés esélye a lóversenyeken - ezt végig 'szisztéma'-ként emlegetik -, hozzásegítve a társaságot a könnyű és gyors meggazdagodáshoz. Sajnos azonban egy váratlan baleset keresztül húzza számításaikat, a társaság szétszéled, a sztori véget ér...

A Meteo jellegzetes posztmodern alkotás, annak idején úgy nevezték, hogy az  "új érzékenység"-irányzathoz tartozik, ami a nyolcvanas években alakult ki. Ez tulajdonképpen az alternatív mozgóképek megjelenését és előre törését jelenti, a filmekbe bevonva a zenét és a képzőművészetet is (jusson csak eszünkbe Xantus János Eszkimó asszony fázik című drámája). A Meteo is hemzseg az underground zenéktől, ruháktól, díszletektől és karakterektől: szerepet kapott benne feLugossy László, Kukta Erzsébet (Kokó), és még sokan mások - az akkori kor krémje.

A forgatókönyvet Bereményi Géza írta. A forgatás 1988-ban zajlott, ugyanakkor, nem tudni pontosan, miért, a bemutató csak 1990-ben volt, e két évszám között zajlott le a rendszerváltás, ennek következményeképpen 1988 és 1990 mintha két teljesen más világ lenne, két külön univerzum. A Meteo cím, egyrészt utal Eckermann foglalkozására, mint meteorológusra, másrészt arra, hogy a rendező, Monory Mész András eltöltött néhány évet egy francia televíziónál, ahol az időjárás-jelentést illették ezzel a névvel. Ha úgy vesszük, maga a film is egy afféle helyzet-jelentés az éppen uralkodó állapotokról, hangulatról. A felvételek nagyon érdekes helyszíneken készültek, közülük egyik a kőbányai Sörgyár alatt futó alagútrendszer, amely nagyjából harminc kilométer hosszan tekereg az ember lába alatt. Az egykori Ganz gyárat is kölcsön adták a filmkészítőknek, illetve láthatunk képkockákat az átépítés előtt álló Vásárcsarnokról, Budapesten kívül pedig még Ózd indusztriális negyedeibe engedték be a kamerát. Az operatőr Szabó Gábor volt, aki a Roncsfilmből és társaiból jól ismert, direkt roncsolós technikával tette még szürkébbé, sötétebbé a képi világot. Amikor a képeket válogattam ehhez a cikkhez, megdöbbentem, mennyire, de mennyire jó vágóképekkel operál a film. Mindegyiket be akartam illeszteni, de olyat nem lehet, hiszen ez egy cikk, nem lehet belőle képfőzeléket csinálni!

A Meteo kezdetben díjat díjra halmozott (Budapesti Magyar Filmszemle - 1990, Setúbal FESTROIA Nemzetközi Filmfesztivál - 1990, Cottbus Filmfesztivál - 1991, Szemző Tibor és Másik János 1992-ben elnyerték a legjobb filmzenéért járó díjat, valamint bemutatták a Berlinalén és Bergamóban, sőt, még Japánba is kijutott), hosszú ideig játszották a Művész Moziban, aztán fokozatosan kikopott a köztudatból. Így múlik el a világ dicsősége...

Ajánlás: Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kultfilm, sokkal inkább rétegfilm, így nem mindenki tudja feldolgozni. Inkább az elvetemültebb mozirajongóknak ajánlom.

Értékelés: ****

A film, amelynek most bemutatására készülök, kissé kilóg a sorból, ami blogom tematikáját illeti. Nem annyira retró, egyáltalán nem magyar, csupán film, s mint olyan, szívemnek kedves darab! Rendben, annyiban mégis retró, hogy színeiben, hangulatában és érzésvilágában viszi tovább azt a jó öreg, kelet-európai örökséget, amit annyira szeretünk (vagy legalábbis szívesen nosztalgiázunk róla). Nem is szaporítanám tovább a szót, mert a kedves olvasók bizonyára nagyon türelmetlenek már: következzen A bolond egy napja (eredeti nyelven: Dzień świra) címet viselő lengyel szatíra.

A középpontban egy frusztrált és kényszerbeteg középiskolai tanár, Adam Miauczyński (Marek Kondrat), becenevén Adaś áll, az ő szemszögéből és az ő narrációja által avatódik be a néző életének mozzanataiba. Adaś 49 éves, pontosan hétszer hét - hangzik el az egyik jelenetben, s ez a számok körüli bűvölet a kelleténél jóval gyakrabban visszaköszön: hány marék gabonapehely menjen reggel a tálba, az órát folyton figyelni kell, hiszen minden tevékenységet csak pontban egészkor vagy félkor lehet elkezdeni, de ide tartozik még a reggeli trónolás utáni törlés és mosdás számmisztikája is...

A férfit mindemellett halálosan idegesíti környezete is, a szomszédok, a boltban a vásárlók, a vonaton és a buszon az utasok, az utca embere, a tüntetők, az építkezések zaja, a parkban az a rengeteg kutyagumi, amit kerülgetni kell, és így tovább... Adaś mindenféle betegségeket vizionál, ezért úgy kapkodja a pirulákat, mint gyerekek a cukorkát, ideje egy részét pedig beáldozza arra, hogy különböző orvosi rendelőkbe (például az urológiára) látogasson. Fizetése csapnivalóan kevés, ifjúkori álmai megcsúfolásaként éli meg, hogy annyi év tanulás és gyakorlat után ilyen kicsi a jussa, sőt, még azt is el kell viselnie, hogy a mai fiatalokat egyáltalán nem érdekli az irodalom. Ami a családi kapcsolatait illeti, a helyzet nem túl rózsás: feleségétől, akit soha nem szeretett, elvált, viszonyuk katasztrofális, állandóan veszekednek. Fiát (és fiának egész generációját) nemes egyszerűséggel nem érti, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék. Néha meglátogatja édesanyját, ám az idős asszony pedig őt, Adaś-t képtelen megérteni, pedig ő csak jót akar neki.

A fárasztó és idegölő megpróbáltatások után főhősünk úgy dönt, elege van. Fogja magát és leutazik a tengerhez kicsit relaxálni. De ott sem képes pihenni, mindig megzavarja valami vagy valaki: egy sirály, egy kutya, strandolók, akik fennhangon beszélgetnek vagy énekelnek.

Egyetlen dolog tudja megnyugtatni, amikor régi szerelméről, Eláról álmodozik. Ábrándjaiban egy nap felkeresi az asszonyt, aki teljes mértékben megérti és tolerálja őt, és mindent újra kezdhetnek, amit annak idején kénytelenek voltak abbahagyni. Persze Adaś is tudja, hogy délibábot kerget, ezt végül be is ismeri, Ela csak az ő fejében létezik, ilyen minőségben legalábbis. A film végén a "bolond" hazatér utazásából, morog még egy kicsit valakivel a lépcsőházban, kapcsolgatja kicsit a tévét, amiben csupa gusztustalanságot mutatnak, elszív néhány cigarettát, majd, mialatt a ház lakói mind kiállnak az erkélyre és elmondják a szomszédok imáját, álomba szenderül.

Lengyelországban A bolond egy napja kultuszfilm lett. Még megjelenésének évében elnyerte a Gdyniai Lengyel Filmfesztivál nagydíját. A magyar változatban Adaś Tordy Géza zseniális szinkronhangján szólal meg, véleményem szerint tökéletesen illik ez az orgánum ehhez a karakterhez, mással el sem tudnám képzelni. Bár a film címében egy nap szerepel, a valóságban irreálisan sok minden van belezsúfolva ebbe a huszonnégy órából álló időegységbe, ennek célja a helyzet komikumának abszolút mértékű fokozása. A Marek Kondrat által megformált figura egyébként a rendező több filmjében feltűnik, például abban, aminek a címe Mindannyian Krisztusok vagyunk (Wszyscy jestesmy Chrystusami, 2006), ez tekinthető akár a A bolond egy napja előzményfilmjének is, mert sorra veszi Adaś életének különböző állomásait, gyerekkorától fogva, hogy végül eljusson ahhoz a dilis fazonhoz, akivé vált, ugyanakkor ezúttal nyoma sincs a vicces és abszurd jeleneteknek, ez egy mély dráma, sőt, ha úgy tetszik, tragédia. Ha nagy leszek, megírom ezt is...

Ajánlás: Mindenkinek. Nehogy már csak Lengyelországban legyen kultfilm, legyen itthon is!

Értékelés: *****