Ljudmila Ulickaja nevével először édesanyám elbeszélései nyomán találkoztam. Nagyon dicsérte. Ezt alátámasztandó tény, hogy könyvespolcán ott sorakozik az orosz írónő megannyi műve, ha nem az összes. Anyám irodalmi ízlése némiképp eltér az enyémtől, de úgy voltam vele, egy próbát megér, és találomra leemeltem egy sötétzöld borítós, nem túl vastag példányt. Akkor, abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, mennyire sorsfordító volt ez a jelentéktelen mozdulat, a rajongás tünetei később kezdtek el jelentkezni.

A szóban forgó sötétzöld borítós könyvet, a Médea és gyermekei-t cirka két nap alatt olvastam ki, nem bírtam letenni. Miután végeztem vele, átéltem a könyv utáni másnaposság kínját, amikor nem volt gusztusom másik művet a kezembe venni, annyira magával ragadott a sztori, és feltételeztem, hogy semmi nem tudja überelni... Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy "van ott még, ahonnan ez jött", így kölcsön kértem szép sorban a többit is. Egy ponton világossá vált számomra: Ulickaja zseniális, örökre megnyerte a szívemet! Ha már ennyit csépeltem a szót Médeáról, nem leszek rest máris bemutatni ezt a művet, induljon egy különleges utazás egy különleges és egzotikus tájra, ahol különleges karakterekkel fogunk találkozni!

A történet középpontjában egy görög származású, Krímben élő özvegyasszony, bizonyos Médea Szinopli áll, aki köré nyaranta oda gyűlik a világ minden tájára szétszóródott, népes családja, akár a villanykörte köré a bogarak. Ezek a rokonok bár genetikailag letagadhatatlan egyezőséget mutatnak (a vörös színű haj az egyik ilyen ismérv), ahányan vannak, annyiféle személyiségjeggyel rendelkeznek. Ezek a különbözőségek heves érzelmi viharokat szítanak, titkoktól fülledt kalandokba keverik őket; egyesek összejönnek, mások elválnak, örömök, bánatok záporoznak rájuk, szeretnek, gyűlölnek, kiabálnak, esetleg mélyen hallgatnak, élvezik vagy éppen eldobják maguktól az életet. A háttérben pedig ott masírozik megállíthatatlanul a történelem. Médea, e hatalmas turbulencia kellős közepén szilárd erkölcsi meggyőződéseivel (de semmiképpen sem ítélkezve mások fölött!) a stabil pontot képviseli, akár a kőszikla tetején élő erős, szívós fa, amit téphet a szél, verheti a jeges eső, száríthatja a tűző nap; megingathatatlanul mindent elvisel, mindent kibír.

A cselekmény fő vonala 1976-ban zajlik, de a jelenbe belevegyülnek múltbéli visszaemlékezések, amelyeknek köszönhetően az olvasó megérti az összefüggéseket, s a tettek mögött húzódó motivációkat, valamint átlátja az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét. E mozgalmas összefoglaló után már sejthetjük, hogy a befejezés tragikus lesz, ám mégsem olyan formán, ahogyan számítunk rá.

Ljudmila Ulickaja 1943-ban született, végzettsége szerint biológus/genetikus, azonban rendszerkritikus magatartása miatt (ez egészen pontosan szamizdat kiadványok terjesztését jelenti) 1970-ben kirúgták a munkahelyéről, s a hatalom tiltólistára tette. Kilenc esztendeig volt állás nélkül, majd az irodalomhoz (és nem elhanyagolhatóan a színházhoz is) fordult. Első elbeszélése, a Szonyecska 1992-ben jelent meg, paradox módon elébb külföldön, Franciaországban és csak később szülőhazájában, innentől kezdve nem volt megállás! Bár eredeti szakmájához többé nem tért vissza, műveiben folyamatosan visszaköszön tudományos múltja: egy genetikus szemüvegén keresztül nézi regényeinek szereplőit, az általa ábrázolt tájat és élőlényeket pedig egy biológus szemüvegén keresztül. Karakterei nagyon élnek, Ulickaja mestere a személyiségformálásnak, kétségkívül ő a kortárs orosz irodalom egyik legeredetibb alakja. Könyveit több mint harminc nyelvre fordították le, művészetét pedig számtalan díjjal ismerték el.

A Médea és gyermekei Magyarországon 2003-ban jelent meg, ez volt egyébként az első kötet, amit a magyar közönség az anyanyelvén olvashatott. 2009-ben az írónő volt a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, ez alkalommal Budapest-nagydíjjal tüntették ki, de azóta többször járt még hazánkban. Műveinek magyar fordítóival jó kapcsolatot ápol(t) - egyikük, Morcsányi Géza sajnos már nincs az élők soraiban.

Értékelés: *****