Kezdeném egy „kis” műsorajánlóval. Nemrégiben rendkívül érdekes interjú került a látóterembe, méghozzá a Partizán című műsor keretein belül. Az interjúalany Tarr Béla volt, aki kendőzetlen őszinteséggel beszélt szakmáról, művészetről, kortársakról, barátokról, ellenségekről, fontos helyszínekről, eseményekről, politikáról, történelemről, életről, halálról, az öreg bölcsekre oly’ jellemző lassú, nyugodt, mélyre ható retorikával. Ajánlom mindenkinek, még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, a Partizán megosztó műsor, témaválasztásai, miliője és legénysége sokaknál kiveri a biztosítékot. Azonban én arra buzdítom kedves Olvasóimat, tegyék félre ilyen-olyan (vagy inkább mondjuk ki kerek perec: politikai) ellenérzéseiket erre a a közel két órára, tekintsék meg, abszolút megéri! Illetve találtam egy ugyancsak gazdag, kétrészes írásos összefoglalót a Mesterről, erre is érdemes időt fordítani: https://filmtett.ro/cikk/tarr-bela-olvasat-1; https://filmtett.ro/cikk/tarr-bela-olvasat-2.

Tudom, tudom, azáltal, hogy leírtam Tarr Béla nevét, mindenki arra számít, hogy VÉGRE a Sátántangóról (1994), erről a maratoni hosszúságúra sikerült alkotásról fogok értekezni. Sajnos csalódást kell okozzak, mert bár tervezem, hogy szentelek neki egy cikket, egyelőre még nem jött el az ideje, az ilyesmire azért alaposan fel kell készülni! A Családi tűzfészekről viszont nem volt nehéz írnom, egyik nap kigondoltam, másnap pedig már vígan kalapáltam a billentyűzetet, oly’ könnyedén gördültek ki a szavak ujjaim alól. Ez volt annak idején az első egész estés film, amit rendkívül kevés tapasztalattal, ugyanakkor intuícióinak köszönhetően hallatlan profizmussal készített, és rám is felettébb nagy hatást tett, amikor egy főiskolai vetítés során először láttam.

Több alkalommal írtam olyan filmekről, amelyek központi témája a lakáshiány, ide tartozik például Lugossy Lászlótól a Köszönöm, megvagyunk (1981) vagy a Szomjas György, „a periféria krónikása” által készített Könnyű testi sértés (1983). Az Ajándék ez a napról (1979) még nincs cikkem, ahogy a Panelkapcsolatról (1982) sincs (szintén Tarr Béla volt az elkövető!), de ezek is kiválóan jelenítik meg a saját otthonhoz való hozzájutás problematikáját.

Ma már nehezen tudjuk elképzelni, milyen lehetett az, amikor egy fedél alatt élt egy focicsapatnyi ember, legyen szó rokonokról, vagy akár egy felparcellázott (valaha volt) polgári lakás egy-egy szobájába, úgynevezett társbérletekbe kényszerült vadidegenekről. Végül is mindegy, az eredmény ugyanaz: az idegfeszültséget szinte harapni lehet a levegőben. Nincs magánszféra, állandó a zaj, és még az is szigorúan be van osztva, hogy az ember mikor elégítse ki higiéniás vagy anyagcserével kapcsolatos szükségleteit. A cseresznye a hab tetején az, hogy az összezsúfolódást könnyebb kibírni úgy, ha az ember folyton részeg vagy egymás után szívja a cigarettákat. (Dehogy könnyebb! Csak hát akkoriban ez volt a szokás.)

Irén átlagos fiatalasszony. Egy szalámigyárban dolgozik, férje, Laci sorkatona, éppen most szerel le, van egy közös kislányuk, Krisztike. Irén szenved, mert egy peremkerületi, komfort nélküli, szoba-konyhás kulipintyóban él nyolcadmagával (ők a férj terebélyes családja, nem az ővéi). A rokonok előszeretettel parancsolgatnak Irénnek, kiváltképp az após, Laci apja, aki folyton azt hozza fel érvnek, hogy megjárta a háborút, aztán látástól vakulásig dolgozva építette fel mindazt, amije van. Tudatosítja környezetében, hogy ennek okán ő hordja itt a nadrágot, az van, amit ő mond, éles kritikáinak mérgezett nyilai pedig csak úgy röpködnek abban a kicsiny szobában, ahol élnek. Laci láthatóan nem akar belefolyni a konfliktusokba, nem áll sem apja, sem felesége pártjára, ettől Irén még jobban egyedül érzi magát. Az asszonyka rengeteget kilincsel különféle hivatalokban, hogy sikerüljön intézni valami hajlékot hármuknak, és ki tudjanak végre szakadni ebből a konzervdoboz-létből. Az ügyintézők már jól ismerik, azonban mindig csak ugyanazt a szöveget ismételgetik: most nincs, majd lesz, tessék türelmesen várakozni… és hogy mikor lesz? Jó kérdés. Félő, olyan sokára, hogy a nőnek rámegy a házassága, az idegrendszere, a komplett egészsége…

A Családi tűzfészek egy dokumentarista stílusban készült, fekete-fehér dráma. Dokumentumfilmnek látszik, azonban a valóság fiktív elemeket is tartalmaz. A jeleneteket nagyrészt kézi kamerával rögzítették, ezt egyrészt a hely szűke indokolta, másrészt sokkal kifejezőbb közeliket tudtak készíteni, s egyfajta klausztrofóbiás hangulatot is elő lehetett vele idézni. A „színészek” amatőrök, nem volt előre megírt forgatókönyv, csak egy keret, melyben szabadon improvizált mindenki. A jeleneteket csak egyszer vették fel, amit nem találtak elég jónak, azt nemes egyszerűséggel kihagyták a végeredményből. A főszereplő házaspárt különben Tarr már korábban ismerte, nem sokkal azelőtt egy rövidfilmet is csinált velük. Ezt a kisfilmet aztán megmutatta a Balázs Béla Stúdiónak, akik ráharaptak az ötletre, adtak hozzá pénzt, paripát, fegyvert és kezdetét vehette a forgatás 1977-ben. Az aprócska lakás Angyalföldön, a már lebontott, Tripolisz néven elhíresült, kislakásos lakótelepen (valójában nyomortelepen) volt, a szalámigyár a Közvágóhídnál, és játszódik néhány vidám képkocka a – most már csak néhai - Budapesti Vidám Parkban is.

Mint már említettem, ez volt Tarr Béla első, komolyabban vehető alkotása, a rendezői munkán kívül a forgatókönyvet is ő írta. Ekkor mindösszesen még csak huszonkét esztendős volt, és épp’ hogy csak felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Családi tűzfészek 1979 januárjában került bemutatásra. Olyannyira jól sikerült, hogy nagydíjat adtak érte a mannheimi filmfesztiválon, idehaza pedig a Magyar filmkritikusok díját hozta el. A szakma tehát szerette, sajnálatos módon a közönség érdeklődése mérsékelt volt.

Ajánlás: Zsenge szociológus-hallgatóknak, a Kádár-korszak iránt érdeklődő hobbi-történészeknek, a fekete-fehér drámák szerelmeseinek és Tarr Béla rajongóinak mindenképpen ajánlom. Meg mindenkinek, aki szereti.

Értékelés: *****