A Kádár-rendszer lakáshiány szellemében eltelt esztendői számos írót és filmrendezőt megihlettek. Az 1960-as évektől megindult a vidéki munkaerő áramlása a főváros irányába a jobb megélhetés reményében, ám legtöbben még egy albérleti szobát sem tudtak kifizetni, s kénytelenek voltak zsúfolt munkásszállókon meghúzni magukat. Az alábbiakban két kisember mindennapi küzdelmét fogom bemutatni egy szociodrámán keresztül. Ők csak boldogulni szeretnének ezek között az áldatlan viszonyok között, s céljuk nem más, mint hogy annyi nehézség után kimondhassák végre: Köszönöm, megvagyunk.

B. József (Madaras József) özvegyember. Fejébe vette, hogy felépíti saját házát, majd pedig magához veszi kislányát, aki ideiglenesen rokonoknál nevelkedik. Annak érdekében, hogy megvalósítsa álmát, pénzt, erőt, energiát nem kímélve dolgozik. Az öntödében, ahol főállásban keresi a kenyerét, megismerkedik Évával (Nyakó Júlia). Éva egy fiatal segédmunkás, aki mindössze fél éve jött Budapestre, szállón lakik, flegma, nagyszájú, harcias, ugyanakkor céltudatos is. Már rögtön első találkozásuk során összekapnak, amikor egy kis extra bevételért József elhívja őt takarítani magához.

Telik-múlik az idő, aztán egy napon a fiatal nő arra eszmél, hogy kilépett a gyárból és Józsefhez költözött, aki munkájáért cserébe kosztot, kvártélyt biztosít számára. Ketten belevágnak abba is, hogy bérben csirkéket nevelnek. A csibéket Béla bácsitól (Szabó Lajos - ő játszotta a tévedésből megnyírt vendéget a Forró vizet a kopaszra című filmben), József régi ismerősétől kapják, felé tartoznak elszámolással. Évának eleinte megfelel ez a létforma, még egy saját kis szoba is jut neki, ahol szabadon bömböltetheti a rádiót és a falakat is teleragaszthatja zenekarok posztereivel, nem zavarja senki. Rövid idő múlva azonban megmutatkozik szállásadójának durva és erőszakos személyisége, világossá válik, hogy szigorú alá-fölé rendeltségi kapcsolat van köztük, s akkor a lány már menekülőre fogná a dolgot.

A helyzet még rosszabbra fordul. József ugyan először azt ígérte, egy ujjal sem fog a lányhoz érni, ezt az ígéretét azonban egy ponton megszegi. A légyott következménye pedig egy nem kívánt terhesség lett. Veszekedésekkel teli napok következnek, a férfi először kidobja Évát az esős éjszakába, mondván, hogy egy születést meg egy temetést végigcsinált már, elege van ezekből az élet-halál dolgokból, különben is, a házat a saját gyerekének építi, nem holmi jöttment fattyúnak. Miután a rendőrök visszakísérik az elázott, állapotos nőt, József nagy nehezen bocsánatot kér, magához veszi gyermekét a gyámságból és megpróbál normális családként létezni velük együtt. Azonban már késő, Éva ideg-összeroppanást kap és öngyilkosságot kísérel meg.

A film abszolút jól ábrázolja a korabeli társadalom problémáit. Az események középpontjában álló mindkét félnek megvannak a saját, egyéni gondjai, amikről úgy hiszik, ha megosztják egymással, könnyebb lesz, de valójában éppen ellenkezőleg: az épülő ház által kecsegtető szabadság helyett rabságba taszítják magukat. Magának az épületnek is szimbolikus jelentése van: a díszlettervezők zsenialitásának köszönhetően mindig a legrosszabb arcát mutatja: romos, bútorai ősrégiek és borítékolható, hogy soha nem fogja elnyerni végső formáját. 

Nyakó Júliának ez a második játékfilmes főszerepe, s most is kiválóan hozza a lázadó és öntörvényű fiatal karakterét, ahogyan Madaras József is a fáradhatatlan és kőkemény munkásét, aki megrokkanásáig dolgozik vagy még azon is túl. Nekem személy szerint volt annak idején egy Madaras József-korszakom, annyira magával ragadott a stílusa, hogy nagyjából az összes filmet megnéztem, amiben játszott. A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvét Kardos István írta. 1981-ben Arany Medve-díjra és FIPRESCI-díjra is jelölték Lugossy Lászlót, mint rendezőt. Neki egyébként ez volt a második nagyjátékfilmje, az első az 1975-ös Azonosítás volt.

Ajánlás: Hasonlóan a múltkor bemutatott Vasárnapi szülőkhöz, a Köszönöm, megvagyunk sem egy lélekemelő alkotás. Pontos korkép, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy kórkép az 1980-as évek társadalmáról, ettől még érdekes is lehet, ám a nézőnek garantáltan rossz kedve lesz a végére.

Értékelés: ***

Javítóintézet. Rettenetes hangzású szó. Mintha lakói nem is emberek, hanem meghibásodott tárgyak vagy gépek lennének, amiket "meg kell javítani", hogy újra működőképesek legyenek. A rendszerváltás előtt aki még nem volt nagykorú, de vétett a társadalmi együttélés szabályai ellen, könnyen ezekben a bentlakásos intézményekben találhatta magát. És hogy milyen is volt mindez? Nézzünk körül egy kicsit!

Az első percekben tizenéves lányokat mutatnak egyesével, amint a kamera mögött ülő személy kérdéseire válaszolgatnak. Az életkorra és családi háttérre vonatkozó kérdéseken túl az alábbiak is elhangzanak: "Jónak vagy rossznak gondolod magad?" "Szereted az embereket?" "Mi kell az élethez, a boldogsághoz?" "Ha lenne három kívánságod, mi lenne az?" S a válaszok eléggé lesújtóak, árad belőlük a kilátástalanság, a reménytelenség. Már ha egyáltalán válaszolnak az interjúalanyok, mert olykor csak a csend felel helyettük. A nézőnek elsőre olyan érzése támadhat, hogy dokumentumfilmet lát, ám később kiderül, ez "csak" egy játékfilm. Persze lehetne akár dokumentumfilm is, hiszen a megszólalók, az ábrázolt környezet és a nyomasztó hangulat rendkívül valósághű.

A történet középpontjában a tizenhat éves Juli (Nyakó Júlia) áll. Édesanyja meghalt, apja alkoholista, illetve van egy nővére (Marton Katalin), akivel nem igazán tartja a kapcsolatot, ugyanis pedáns és karrierista sógora (Usztics Mátyás) nem tűri meg a zűrös elemeket a családban. Juli vad, cinikus, nem tiszteli a tekintélyt és fiatal kora ellenére teljesen kiábrándult az életből. A film elején is azt láthatjuk, hogy éppen elkapták szökés közben és viszik vissza az intézetbe. A lány a rendőröket már névről ismeri, szinte azt lehet mondani, hogy jóban van velük. A rácsok mögötti társaival is jól kijön, hiszen mindannyian ugyanolyanok: eszelősen sóvárognak a szabadság után, s ennek érdekében együtt feszegetik a határokat.

Egy nap asszonyok érkeznek egy szövőgyárból, szakmunkás-tanulókat toborozni az intézetis lányok közül. Ez akkoriban bevett szokás volt, így kívánta a rendszer a rossz útra tért ifjúságot megmenteni az elkallódástól. Juli hamarosan munkába is áll Aranka néni (Pásztor Erzsi) brigádjában. Az idősebb nő felkarolja a hányattatott sorsú gyereket, szinte anyjaként bánik vele, ám ez megannyi konfliktusnak válik a kiindulási pontjává. Juli visszaél hirtelen jött, kiváltságos helyzetével, az i-re a pontot pedig az teszi fel, hogy ő és Aranka néni fia, Laci (Szergej Elisztratov) egymásba szeretnek és megszöknek a vigyázó szemek elől. 

A filmet a Balázs Béla-díjas Rózsa János rendezte. Kétségtelen, hogy Nyakó Juli zseniálisat alakít, abszolút beleillik a nevelőotthoni környezetbe. Más alkotásokban is előszeretettel osztották rá a zűrös tinédzser vagy fiatal nő szerepét, gondoljunk csak a Köszönöm, megvagyunk-ra vagy a Kabalára, holott több interjúban is elmondta, abszolút rendezett családban nőtt fel. Érdekességképpen szeretném megjegyezni, hogy felnőttként sikeresen levetette ezt a szerepet és sokkal komolyabb, érettebb karaktereket játszik a vásznon vagy a színpadon. A többi mellékszereplőt állami gondozottak közül, például a Fóti Gyermekvárosból választották ki, hivatásos színészek csak ketten voltak: Szakács Melinda és Balogh Júlia. Az operatőri munkáért Ragályi Elemér volt a felelős.

Ajánlás: Fölösleges szépíteni, a Vasárnapi szülők nem egy vidám film. Nagyon nem. Csak az nézze meg, aki érez magában kellő mennyiségű lelkierőt, máskülönben könnyen átragadhat a kedves nézőre ez a depresszív hangulat.

Értékelés: ***

Ismét megszegni készülök Prológus elnevezésű bejegyzésemben tett ígéretemet, de nagyon remélem, hogy bűnöm megbocsáttatik! Ez alkalommal ugyanis nem filmet hozok a kedves olvasóknak, hanem egy szívemnek oly kedves regényt. Tematikájában és hangulatában abszolút hozza a retró életérzést, még akkor is megéri foglalkozni vele, ha film nem készült belőle. Következzen az olvasónapló Szilvási Lajos Egymás szemében című könyvéből!

Műfaját tekintve ifjúsági regény. A történet középpontjában két tizenhét éves fiatal, Tamara és Attila állnak, akik ugyanabban a középiskolában tanulnak, csak eddig valamilyen rejtélyes oknál fogva elkerülték egymást. Bár teljesen eltérő személyiségekről van szó - a lány népszerű, sokan veszik körül, sok fiúnak tetszik, a srác pedig jóképű, de nagyon zárkózott - egy közös mégis van bennük: mindketten naplót írnak. 

1976 tavaszán kezdődik minden, az idő pedig megállíthatatlanul száguld a nagybetűs NYÁR irányába, ami a legtöbb gimnazista számára rengeteg izgalommal kecsegtet, főhőseink azonban nyomasztónak élik meg. Ők ugyanis, annak ellenére, hogy látszólag mindenük megvan: kényelmes, lakótelepi otthon, divatos ruhák, menő hanglemezek és kazetták, mégsem találják helyüket a világban. Ahogy haladunk az olvasással, lassan kibontakozik, hogy mindkettőjük családi élete fájdalmas traumákat rejteget. Tamara szülei meghaltak egy autóbalesetben, bátyjával és "szexmadonna" sógornőjével lakik egy háztartásban, akik természetesen nem értik őt, akármennyire próbálkoznak. Attila anyja gyakran néz a pohár fenekére, szeretőt is tart, az elmúlt években pedig a család vidéken élt, ahol apjának meggyűlt a baja a  helyi maffiózókkal, azok pedig végül "kinyírták" őt, és alig sikerült ép bőrrel visszamenekülniük a fővárosba. Az, hogy fiatal koruk ellenére ennyi pofont begyűjtöttek az élettől, elszakíthatatlan köteléket kovácsol közöttük.

Az Egymás szemében-t egyetlen szerző írta ugyan, mégis két különböző karakter bőrébe bújik. Ez kifejezetten nehéz feladat, hiszen hol egy tizenéves lány, hol egy tizenéves fiú szemszögéből kell elmesélnie élményeit, érzéseit. A cselekmény igen részletes, az olvasónak nem kell nagyon erőlködnie, hogy maga előtt lássa, mi játszódik éppen. Szilvási zsenialitása megmutatkozik abban is, hogy minden szereplője (nem csupán Tamara és Attila, hanem a többiek is) rendkívül hitelesek. Bár több, mint négy évtizede játszódik, a fiatalok problémája kísértetiesen hasonlít azokra a problémákra, amelyekkel a mai ifjúság küzd - legfeljebb a környezet, a technikai fejlettség (okos kütyük helyett papír alapon fogyasztották az irodalmat és magnón hallgatták a zenét, illetve vezetékes telefonon keresztül beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat) és az élet tempója különbözik.

A könyv a szerző legismertebb és legkedveltebb műve, több, mint 10 millió példányban kelt el ezidáig. A szerelmi történetet az erős rendszerkritika is átszövi: annak ellenére, hogy mindenhol a szocializmust hirdetik, az író szerint a hétköznapi életben ez aligha valósul meg. Fentebb már említettem Attila édesapjának összetűzését a kistérségi gengszterekkel (hivatalosan nem létezett szervezett bűnözés), Tamarának van egy osztálytársa, aki újgazdag vállalkozók nagyképű csemetéje (becsületes munkával nem lehetett annyi pénzt keresni, hogy valaki ennyire megszedje magát), valamint példaként szolgál még Attila egyik kedvenc tanára is, akit kényszerítés árán zavarnak el nyugdíjba. Jól ábrázolja a szexuális értelemben vett erkölcsi lazaságot is: Attiláék szomszédjában egy meglehetősen ledér nő lakik, akinek, bár van élettársa, mindenféle csábítási praktikái más férfiakat, illetve magát a fiút is utolérik (a szocialista erkölcs hivatalosan nem tűrt meg ilyesmit).

Legelőször középiskolás koromban találkoztam ezzel az írással. Egyik osztálytársnőm és egyben barátnőm olvasta szünetekben, én pedig bele-beleolvasgattam, és nagyon megtetszett, úgyhogy kölcsönkértem tőle. Csupán néhány nap alatt kiolvastam és óriási hatással volt rám! Aztán eltelt több, mint egy évtized, és ismét szembejött velem az interneten, ezúttal hangoskönyv formájában. Meghallgattam, mondanom sem kell, azonnal visszajöttek a régi érzések, amelyeket tizenéves (talán éppen tizenhét éves!) koromban kiváltott belőlem. Külön bájosnak tartom, hogy a regény a korra jellemző szókinccsel operál, számos olyan kifejezést tanultam, amelyeket a hetvenes évek fiataljai használtak, mára azonban teljesen kikoptak a beszédből. Azon pedig mindig megdöbbenek - pedig megannyi, általam látott és szeretett filmben jelen van - hogy annak idején mindenki, mindenhol, különösebb apropó nélkül dohányzott, akár a fiatalkorúak is, szüleik engedélyével és jelenlétében.

Ajánlás: Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak rá, hogyan élt az ifjúság (no meg az idősebbek) a 70-es évek derekán, és akik kedvet éreznek egy nem unalmas vagy közhelyes, hanem szép, ártatlan és őszinte párkapcsolat megismeréséhez.


Értékelés: *****

Xantus János egy igen különleges hangulatú filmmel került be a magyar köztudatba az 1980-as évek közepén. Ez az underground köntösbe bújtatott melodráma az Eszkimó asszony fázik címet kapta, s ez a bizonyos eszkimó asszony szimbolikus jelentőséget kap a történet elmesélése során. Nézzük is meg részletesebben, miről van szó! 

A felvétel elindításakor rögtön az események lezárását láthatjuk, leperegnek az utolsó képkockák, aztán mintegy magyarázatként visszamegyünk a múltba és szemünk elé tárul, mi vezetett idáig. Mari (Méhes Marietta) fiatal, szőke és mindig búskomor tekintetű. Egykor nevelőintézetben élt, ahonnan többször is megszökött, tizenöt évesen végleg. Az állatkert egyik, siket-néma gondozója, János (Lukáts Andor) bújtatja egy évig, majd elveszi feleségül. Életüket fenekestül felforgatja, amikor a lány egy koncerten megismerkedik Lacival (Bogusław Linda), a nemzetközileg is elismert zongoraművésszel, és szeretők lesznek.

Mari és Laci által két világ találkozik: a szürke kelet-európai és az izgalmas, szabad nyugati. A szőkeség, bár külsőre egy szexbomba, lelkületét tekintve egy gyermekien ártatlan ösztönlény, aki énekesnői ambíciókat dédelget, a férfi pedig egy kiégett, fásult fazon, aki valami nagy durranásra vár, talán a legutolsóra életében. A lány hamarosan a zongorista lakására költözik, sőt, az ifjú pár még a tengerhez is elutazik, miközben a hátrahagyott férj otthon szenved. Mari, kitartásának köszönhetően, sikerrel megvalósítja álmát, Lacival zenekart alapítanak, melynek népszerűsége egyre növekszik. A sors fintora, hogy egy ideig János is dobol ebben az együttesben, mert bár nem hall, a ritmust mégis jól érzi. Ez a felállás azonban mindhármuk számára megterhelő és a szerelmi háromszög feszültségében egyszer csak megtörténik a tragédia.

A filmet 1984. májusában mutatták be, a forgatás pedig 1983-ban zajlott. Xantus azelőtt csak rövidfilmeket készített, ám erre az alkotására mindenki felfigyelt. A rendezőkre jellemző, hogy produkcióikba belecsempészik saját életük mementóit, ilyen például Laci fura szokása is, hogy mindent magnetofonra rögzít: a zenéit, önnön filozofikus hangvételű monológjait vagy más emberekkel folytatott beszélgetéseit. Xantusnak is számos ilyen kazettája volt odahaza, amelyen a hazai underground színtér jeles és jelentéktelen szereplőivel folytatott beszélgetések hallhatók. Ezen figurák közül néhányan feltűnnek itt is, például Földes László 'Hobo' vagy Vig Mihály, a talpalávalót pedig a Trabant zenekar húzza.

Méhes Marietta élete is sokban hasonlít az általa eljátszott karakterhez: nevelőintézetben élt egy ideig, korán férjhez ment, gyári meló mellett tette le estin az érettségit, a Képzőművészeti Szakközép-iskolában, és természetesen az underground körök koronázatlan királynőjeként tartották számon. Ő maga egyébként egy interjúban elmondta, sosem tudott mit kezdeni azzal a nagy felhajtással, ami körülvette, részben emiatt is disszidált, először 1984 őszén Olaszországba ment forgatni, ahonnan "elfelejtett" hazajönni, majd 1985-ben átköltözött az USA-ba. Jelenleg New York-ban él, grafikusként és webdesignerként dolgozik, két gyermeke van (illetve már ők is felnőttek). 2011-ben még egyszer, nosztalgiából fellépett a Trabanttal, amikor Magyarországon járt, de az ilyesmi abszolút nem jellemző rá.

Az Eszkimó asszony fázik története nekem túlságosan banális, időnként pedig elrugaszkodik a valóságtól, amitől nem tudom feltétel nélkül szeretni. A zenék, a kellékek, a hangulat és persze Mari karaktere azonban valamelyest kompenzálják ezeket a negatív érzéseket, gondolatokat.

Ajánlás: Underground zenéket kedvelő olvasóim mindenképpen nézzék meg, ha még nem látták, valamint azok is, akiket érdekel, hogyan is nézett ki a nem konvencionális művészvilág a nyolcvanas években, Budapesten.

Értékelés: ****

Mi jut eszünkbe annak a mesterségnek hallatán, hogy falfúró? Senki ne ijedjen meg, aki még nem találkozott ezzel a kifejezéssel, hiszen az alábbiakban mindenre magyarázatot fogok adni! Következzen e blog történetében a második (és attól tartok, nem az utolsó!) Szomjas György film bemutatása, amely stílusát tekintve kicsit szatíra, kicsit dráma, sőt, talán kicsit szociográfia is, pikáns jelenetekkel és kiváló zenékkel megfűszerezve.

Főszereplőnk - nemes egyszerűséggel csak Géza (Bán János) - egy takaros lakótelepi lakásban él feleségével (Szirtes Ági) és két gyerekével, hétköznapjaik átlagosan zajlanak. Aztán egyszer csak a szomszédba beköltözik egy nő - A Nő! - és felkavarja az állóvizet. Géza aznap, amikor először találkozik Évával (Szatler Renáta), a gyárban ráborítja a művezetőre az asztalt, kikéri a munkakönyvét és nagy bátran elhatározza: önálló vállalkozásba kezd, azaz korabeli szóhasználattal élve maszekolni fog. Beletelik egy kis időbe, amíg kitalálja, melyik lenne a hozzá legjobban illő szakma, felmerül a taxizás, kulcsmásolás, füllyukasztás, lángos, vattacukor, csótányirtás, költöztetés, mint tevékenységi kör, de mindegyikre talál valami kifogást. Végül cimborája, Gyula (Ujlaki Dénes) fejéből pattan ki az isteni szikra: falfúrónak kell állni!

Annak idején, a nagy panelház-építési lázban a házgyárak nem fordítottak gondot arra, hogy képek, tükrök vagy polcok felhelyezéséhez előre fúrjanak lyukakat a falakba, a lakók egyéni ízlésére bízták, hova kívánják tenni ezeket a bútorokat. A falakat utólagosan azonban csak megfelelő szakértelemmel lehet kezelésbe venni, az átlag polgár ezzel nem foglalkozott saját kezűleg, hanem szakembert kellett hívjon. Maga a fúrókészülék is hiánycikknek számított, csupán néhány kisiparos tudott beszerezni innen-onnan egy-egy darabot. Főhősünk is némi ügyeskedés árán jut hozzá a maga korában csúcstechnológiának számító HILTI-hez.

Géza megkezdi önálló működését, ám hamarosan szembetalálja magát azzal a ténnyel, hogy a vállalkozói lét igen bizonytalan, egyszer fent, másszor lent. A főhősnek sok kellemetlenséggel számolnia kell: a bürokrácia útvesztőivel, lakóházának rosszindulatú, iszákos, mindenki által rettegett és gyűlölt, mindenre kíváncsi gondnokával (Andorai Péter), illetve azzal, hogy nem minden napra jut megfelelő számú megrendelés, ugyanakkor enni, lakbért fizetni és úgy en bloc élni márpedig ettől függetlenül kell. Ez utóbbin nem segít a neje irányából érkező nyomás sem, aki folyton az anyagiak miatt veszekszik vele. Házassága nem sokára válságba kerül, a férfi Évánál keres menedéket, akiről azonban kiderül, hogy pénzért árulja a szerelmet, s nem Géza az egyetlen férfi az ágyában.

A 60-as, 70-es években presztizs volt panelba költözni, hiszen sokan rettenetes lakáskörülményeket cseréltek praktikus, összkomfortos, könnyen tisztán tartható otthonokra. A 80-as évekre azonban, ahogyan a szocialista rendszer is lazulni kezdett, az emberek halálra unták magukat ezekben a szürke betonkockákban, és többre, szebbre, jobbra vágytak. Az unalmas környezet pedig az erkölcsi hanyatlás melegágya: bár mi, magyarok mindig is génjeinkben hordoztuk az ügyeskedésre, okoskodásra való hajlamot, a rendszerváltás előtti években ez a jelenség hatalmas méreteket öltött. A Falfúróban Géza története mellett párhuzamosan fut egy másik szál is, amely szerint a lakótelepen élő, GYES-en lévő kismamák alakítottak egy titkos klubot, ami által egy kis extra bevételre tesznek szert. E tevékenységről a többi lakónak is megvan a maga véleménye, valaki pironkodva beszél róla, valaki teljes szívéből megveti, egy azonban biztos: mindenki fantáziáját izgatja. A házak között álló, Te Meg Én névre hallgató presszó pedig minden bűntettek színhelye!

Szomjas védjegyei közé tartozik az, hogy életszerű filmeket gyárt. Csak semmi szépítés, semmi cukormáz, nem akarja másnak láttatni a dolgokat, mint amik valójában. A rádióból ömlő reklámok, illetve a presszóban zajló események szemtanúinak beszámolói ismerősek lehetnek a Roncsfilmből, akárcsak az operatőr, Grunwalsky Ferenc roncsolt és különböző filterekkel ellátott képkockái. A forgatás során a készítők több helyszínből gyúrtak össze egyetlen lakótelepet: Kőbánya, Újpalota, Újpest és Zugló blokkházai kaptak szerepet a filmben, elérve azt a hatást, hogy Budapesten, de akár Magyarországon, sőt, tovább megyek, a keleti blokkon belül is bárhol játszódhatna e történet.

1996-ban elkészült a folytatás is, Falfúró 2. címmel. Nem szokványos második részről van szó, ugyanis csupán tizenkét perc hosszú és fekete-fehér. A főszerepben ismét Bán Jánost és Szirtes Ágit láthatjuk, zenéjét Zámbó Jimmy szolgáltatja, ennél többet azonban nem lehet tudni róla: maga a videó szinte fellelhetetlen az internet bugyraiban, pedig én aztán igazán megpróbáltam felkutatni!

Annak ellenére, hogy nem a legoptimistább dolog egy szürke panel-valóságról szóló alkotásokat nézni, engem mégis megfogott a hangulata. Nem is maga a cselekmény, sokkal inkább a zenéje miatt! Szomjas köztudottan rajong a blues műfajért, nem véletlenül hangzik el a The Rolling Stones zenekar Little Red Rooster című kultikus dala a filmben. És akkor már mondanom sem kell, hogy az egy óra harminckét perc tele van szállóigékké vált mondatokkal.

Ajánlás: Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki szereti a blues-t, a jó szereposztást, valamint a Szomjas-Grunwalsky páros keze munkáját dicsérő alkotásokat.

Értékelés: ****

,,Meleg fürdő, rumos tea, családi béke!” - ez a mondat, amely az alábbiakban bemutatásra kerülő filmben hangzik el, abszolút jellemzi az 1970-es évek szocialista országainak nyugodt egyhangúságát. Bacsó Péter szatírája ugyanis gondoskodik arról, hogy görbetükröt tartson e letűnt korszak komplett társadalmának – no nem bántó, sokkal inkább humoros módon. A rendező kiválóan ábrázolja a hétköznapok szürkeségét, amelyben minden személy, minden épület és minden tárgy egyforma, s a legkisebb szabálytalanság is óriási zűrt okoz. Következzen a Forró vizet a kopaszra!

Boróka úr (Gyarmati István) borbélyként dolgozik. Egy szép napon, pillanatnyi elmezavar következtében képtelen parancsolni kezeinek és kopaszra nyír egy vendéget. A felbőszült kuncsaft, Sajtár Dezső (Szabó Lajos), megfenyegeti, hogy elintézi ezért a kihágásért, majd kiviharzik az üzletből. Az egyébként becsületes és feddhetetlen életet élő Boróka pánikba esik. Zavarában először az utcán kóvályog, majd földig lógatva orrát hazasomfordál. Legalábbis azt hiszi, saját otthonába tért be. Csakhogy a fogas, ahova kabátját-kalapját akasztja, a fotel, amelybe leül, a televízió, amelyet nézni kezd, s az asszony, akivel társalog nem az övé: tévedésből egy másik lépcsőház, másik lakásában tartózkodik. Pedig minden és mindenki szakasztott ugyanolyan, mint odahaza!

Miután kiderült ez a malőr (hazajött a valódi férj), sűrű elnézéskérések közepette távozik, s folytatja céltalan vándorlását a panelházak között, majd, amikor már beesteledett, egy rendőrrel találja szemben magát. Főhősünk úgy érzi, a remény mégis felcsillant számára, és a lehető legjobbnak gondolt megoldást választja: feljelentést tesz saját maga ellen. A biztos úr értetlenkedve bár, de beviszi az őrszobára, sokkal inkább sajnálatból, mintsem azért, mert Boróka valóban elkövetett volna valamit (hiszen egy másik ember megkopasztása nem minősül az illető megcsonkításának). A továbbiakban nem részletezem ilyen alaposan a cselekményt, legyen elég annyi, hogy fodrászunk fejébe veszi, megkeresi a károsultat, bocsánatot kér tőle és megpróbálja lebeszélni arról, amit ígért. Ám azáltal, hogy erre vállalkozik, további viszontagságok várnak rá. Végül aztán fel is tűnik Sajtár Dezső is a horizonton, s ő sem olyan mérges már, sőt, eleinte nem is igazán érti az őt hajkurászó Boróka szándékait.

A Forró vizet a kopaszra neves filmes szakemberek keze munkája. A forgatókönyvet Zimre Péter írta, ő volt az, aki később a Szomszédok című kultikus sorozat szövegkönyvét is papírra vetette. Az operatőri bravúrokért Zsombolyai János felelt, neki köszönhetik a nézők, hogy olyan az egész, mintha egy fekete-fehér filmet néznének, pedig az alkotás valójában színes, csak színei erősen el vannak tompítva. A kísérteties hangulatú, nyomasztó zenét Vukán György szerezte. A két főszereplő mellett kiváló alakítást nyújt Haumann Péter, mint Boróka főnöke és Pásztor Erzsi, mint Boróka felesége is.

Ajánlás: Annak ellenére, hogy egy kiváló moziról van szó, annyira mégsem lett ismert, pedig a kultuszfilm-státusz kijárna neki. Éppen ezért azt ajánlom, nézzék meg minél többen!

Értékelés: *****

Bár legelső bejegyzésemben azt állítottam, rendszerváltás utáni filmet nem fogok hozni bemutatásra, mégis tennem kell egy kivételt. Ha jobban belegondolunk, nem is egészen kivétel, hiszen bár 1992-ben készült, visszatekint az 1989-es esztendőre, amikor oly’ sokminden történt a nagyvilágban, kiváltképp Európa keleti féltekén. Budapest nyolcadik kerülete egyébként is egy speciális ökoszisztéma, amellyel okvetlenül foglalkoznunk kell, ha lehet, minél részletesebben. Következzen Szomjas György szürrealista szatírája, a Roncsfilm, vagy Mi van ha győztünk?

A helyszín a Szigony utca 24. szám alatti bérház, és az azt keblére ölelő kopott utcák, üres grundok, málló tűzfalak, panelházak, a legfontosabb dolgok pedig a Gólya nevű, úgynevezett ,,vendéglőben” zajlanak. E lepukkant környék ugyancsak lepukkant alakjai úgy sorakoznak fel szépen, egymás után, akár a sakktáblán a sakkfigurák.

Az enumeráció során megismerkedhetünk Orbán Józsefnéval (Szirtes Ági), akit mindenki csak Sánta Gizi néven ismer. A SERNEVÁL vállalat telefonközpontjában dolgozik és üzemi balesetből kifolyólag lett sánta. Hunyadi Lajos ‘Kapával’ (Mucsi Zoltán), aki nem iszik, csak egyfolytában kártyázik és gyakran veszít, ilyenkor elad ezt-azt, hogy pénzhez jusson. Joó Gézával (Gáspár Sándor), aki megszállottan totózik, és Ádámmal (Andorai Péter), a kocsmárossal, aki folyamatosan közbeszól, s ebből végül ordibálás és lökdösődés lesz. Kisjuhász Bélával (Szőke András), a házmesterrel aki túszul ejti saját feleségét, majd egy csákánnyal szétveri lakásának berendezését. A doktornővel (Bánsági Ildikó), aki alkalmi túsztárgyalóként megpróbálja Bélát jobb belátásra bírni és rávenni, hogy nyugodjon meg és engedje szabadon addigra már katatón állapotba került nejét. Idősebb Halász Jenővel (Rajhona Ádám), aki elcsábítja fia, Ifjabb Halász Jenő (Badár Sándor) élettársát, ebből pedig akkora csetepaté kerekedik, hogy végül Ifjabb felgyújtja Idősebbet azáltal, hogy kitépi a falból a kályhát, és hozzávágja az öreghez. A kutyáját uszító Hajnalkával (Pap Vera). A mindenkit alaposan kifaggató rendőrnyomozóval (Fábry Sándor). S megannyi szomszéddal, kocsmatöltelékkel, tébláboló járókelővel.

Ezeknek a karaktereknek az élete abból áll, hogy isznak, izélnek, és természetesen állandóan balhéznak valamin: többnyire jelentéktelen apróságokon. A filmben mintegy állandó motívum gyanánt, bizonyos időközönként előkerül egy kés is. S mint ahogyan a színházi mondás tartja: ha a színpadon az egyik jelenetben előkerül egy pisztoly, az előbb-utóbb el is sül, nos, az itt megjelenő bökő is előbb-utóbb megbök valakit.

Bár éppen zajlik a rendszerváltás, és már megjelentek szerte a városban, illetve rádióban, televízióban a színes-szagos, sokat ígérő reklámok, olybá tűnik, hogy a nyolcban az idő megállt, vagy legalábbis sokkal lassabban halad, mint másutt. A hirdetésekből áradó hurráoptimizmus éles ellentéte a Gólyában uralkodó nihilnek: karib-tengeri utazással kecsegtetnek, miközben a törzsközönség még a kerületet sem hagyta el életében, müzliszeletet kínálnak az egészség jegyében, amikor a jelenlévők fő tápláléka a sör, az Unicum és a cigaretta, valamint látható, hallható egy Postabank reklám is, pedig nyilvánvaló, hogy a többségnek egy megveszekedett ruppója sincsen. A forradalom azonban, még ha mikroszinten is, de ezen a sivár helyen is kitör, amikor szomjazó tömeg zárva találja a kocsmát, s annak érdekében, hogy mégis italhoz jusson, elkezdik lebontani a Gólya belső udvarát védő falat. Odabent pedig már a tv-ben a berlini fal lebontását mutatják.

És végül hadd szólok pár szót - hiszen egy kis hírnév neki is jár – Pociról, a disznóról, aki egész végig nyugodtan bóklászik fel-alá, békésen eszegeti a füvet, de aztán nem kerülheti el sorsát: áldozatául esik a környékbeliek barbárságának. Szegény jószágot le akarják vágni (ez eddig nem is volna akkora baj), ám a kivitelezés módja eltér a megszokottól: a kést valahol elvesztették, így a perzselőnek a végét beledugják a szájába, teleengedik gázzal az állatot, amíg szerencsétlen ki nem durran, mint egy lufi.

A Roncsfilmet több tényező is egyedivé teszi. Elsőként a jellegzetes vágóképeket és színvilágot emelném ki. A felvételek direkt roncsoláson mentek keresztül, Szomjas eme technológiát ,,csálénak” nevezi. Fekete-fehér és mindenféle szűrővel ellátott képek váltakoznak, ettől kollázs-szerűvé válik az egész, sőt, a kamerákat is ide-oda forgatja, dönti az operatőr, Grunwalsky Ferenc. Másodszor, a szereplők szájából elhangzó monológok sem éppen hétköznapiak. Ezeket a kamerába nézve mondják el, bizonyos szituációk megmagyarázásaképpen, szóhasználatuk pedig rendőrségi jelentéseket vagy bűnügyi híreket idéznek. Ennek oka az, hogy a készítők újságokból vett rövidebb cikkekből gyúrták össze a komplett történetet. Emellett természetesen városi legendákra is nagyban építkeztek.

A szereposztás kiválóra sikeredett. Az még hagyján, hogy szinte kivétel nélkül mindenki nagy nevet birtokol a színészi szakmában, de rendkívül hitelesen alakítják a lecsúszott egzisztenciákat, mintha a Józsefváros valamennyiüknek természetes közege volna. Erre csak rátesz egy jókora lapáttal, hogy a forgatőkönyvnek csupán egy része volt megírva, a többi improvizáció. Talán ezek miatt, talán más miatt, de az biztos, hogy kultuszfilmmé vált, megannyi mondata szállóigévé lett, amelyet évtizedek távlatából is idézgetnek az emberek. Kultikus mivoltát támasztja alá még az a tény is, hogy megjelenésétől számítva három és fél éven keresztül, minden nap játszották a Metró moziban. És még valami: a Roncsfilm nem csak mondatai, hanem a képi világa miatt is időkapszula, napjainkra ugyanis az egész környéket átalakították, az egykori omladozó vityillók helyén ma már irodaház és felújított lakóépületek állnak, így a közönség megláthatja, hogyan is nézett ki a Szigony utca azelőtt.

2016-ban felröppent a hír, hogy készül a folytatás, a Roncsfilm 2, A Gólya és a velnesz disznó címmel. Ami a koncepciót illeti, elődjétől eltérően, játékfilm helyett dokumentumfilm lenne, egészen pontosan dumafilm, ami azt jelenti, hogy az egykori szereplők sztorizgatva mesélnék el élményeiket az első rész forgatásával kapcsolatban, illetve egyéb, ide kapcsolódó dolgokat, hol máshol, mint a Gólyában. Szomjas ennek megvalósítása érdekében közösségfinanszírozási kampányt indított: magyarul, megkérte a kedves nézőket, rajongókat, járuljanak hozzá kisebb-nagyobb összegekkel a munkálatokhoz. Az akcióra azt mondhatjuk, egyelőre nem túl sikeres: kevesen adakoztak, így a második rész ezidáig nem készült el, csupán az előzetese.

Írásom végére egy személyes történetet tartogattam: legelőször gyerekként találkoztam a Roncsfilmmel, talán a 90-es évek végén. Ezekben az internet előtti időkben gyakori volt, hogy a tv-ben leadtak három filmelőzetest, a nézők pedig telefonon szavazhattak (mindegyikhez külön telefonszám tartozott), melyiket sugározza a csatorna vasárnap este, főműsoridőben. A másik két alkotásra már nem is emlékszem, ugyanis a Roncsfilm zilált hangulata és még ziláltabb mondanivalója vitte nálam a pálmát. Olyannyira, hogy nem voltam rest és én is szavaztam! Kitalálhatják, Szomjas György alkotása magasan győzedelmeskedett a többi fölött. Nem csalódtam a látottakban, megtaláltam benne egyik kedvenc magyar mozim, amit bármikor meg tudok nézni.

Ajánlás: Ezt az alkotást szívből ajánlom mindenkinek, aki eddig még nem látta, hiszen alapfilmről van szó! Aki pedig már látta, az nézze meg még egyszer!

Értékelés: *****

Tévedés, hogy a szexualitás a hanyatló Nyugat ópiuma lett volna a rendszerváltás előtt, hiszen a vasfüggönyön innen is akadtak szép számmal nők – sőt, ha már itt tartunk, férfiak is -, akik a legősibb mesterséget űzték. Ki az utcán árulta bájait, olcsó forintokért, ki pedig a szállodákban, elegáns bárokban, drága valutáért. Az alábbiakban Dobray György két hírhedt, de őszinte vizuális szociográfiáján keresztül fogom ezt a világot bemutatni.

,,Jó ezt azért elmondani, mert valakinek el kell mondani. Évekig csak be volt fogva a szánk. Teljesen!” - e monológgal kezdődik mindkét film. A címek igen beszédesek: a K az üzletszerű kéjelgést végző személyek köznapi elnevezésének kezdőbetűje. Persze a szocialista éra prostituáltjai össze sem hasonlíthatók azokkal a hölgyekkel, akik manapság választják e hivatást. Egyrészt jóval kevesebben voltak, másrészt életük – mint mindenki más élete – egyszerűbb volt. A kuncsaftok is naivabb igényekkel látogatták őket, mint napjainkban, a pornón felnövő férfiak, és bár ez a terep mindig is kemény és veszélyes volt, az erőszak sem öltött akkora méreteket, mint ma.

Hogyan is volt ez?

Kezdjük egy kis történeti áttekintéssel. Tessék megnyugodni, nem az őskorig fogok visszamenni az időben, csupán az 1980-as évekig (illetve dióhéjban fogok említeni egy-egy korábbi évtizedet is). A Kádár-rendszer esztendőiben hivatalosan nem létezett szervezett bűnözés, így prostitúció sem, az átlagember nem beszélt a szexről. Ugyanakkor az, hogy valamiről nem beszélnek nyilvánosan, nem jelenti, hogy nem is izgatja a fantáziát. Így cserélhettek gazdát titokban a nyugati erotikus magazinok, illetve a Balatonnál vakációzó NDK-s lányokról is kiderült, hogy szocialista erkölcs ide vagy oda, nagyon könnyű velük szorosabb ismeretséget kötni.

1950-ben létrejött a New York-i egyezmény, amely a prostitúció és emberkereskedelem elítéléséről szól. Hazánk ugyan öt évvel később, 1955-ben iktatta törvénybe, de már az ezt megelőző esztendőkben kezdetét vette a még működő nyilvánosházak fokozatos bezárása. Az üzletág két évtizeden át szünetelt, majd a 70-es évektől, fű alatt újra indult. Akkoriban, bár az volt a hivatalos álláspont, hogy Magyarországon nincsen szegénység, sokak számára mégis ez jelentette az egyetlen kiutat a nyomorból. Az örömlányok mindenhol megvetéssel találták szemben magukat, bármerre mentek: az volt az általános vélekedés, hogy egy jóléti, szocialista országban csak az árulja a testét, aki lusta ahhoz, hogy tisztességesen dolgozzon, hovatovább, deviáns és a társadalomba képtelen beilleszkedni.

Azokat a nőket, akiket a rendőrök éppen ,,üzlet” lebonyolítása közben kaptak rajta, először pedagógiai célzattal megpróbáltak jó útra terelni: átképezték őket varrónőnek, kalauznőnek, vagy bedugták őket valamelyik gyárba, a szalag mellé, ám hamarosan kiderült, hogy ez a módszer hatástalan és a hölgyek sorra visszatértek az éjszakába. A hatóságoknak keményebb eszközökhöz kellett folyamodniuk: prostitúcióért körülbelül fél év-egy év elzárás járt. Magát az aktust sem volt könnyű tetten érni, így legtöbbször, érvényes munkakönyv híján, közveszélyes munkakerülésért vitték őket a fogdára. Szabadulásuk után aztán a lányok folytatták munkájukat, kezdődhetett ez a macska-egér játék elölről. Sokan egyébként úgy próbálták meg kijátszani a rendszert, hogy vesztegetések, csalás vagy hamisítás árán szereztek munkakönyvet, így igazoltatáskor ebből nem volt probléma. Egyedül a bőr- és nemibeteg-gondozóban, valamint az abortusz-bizottság előtt bukhattak le, amikor az orvos hivatalból jelentette az esetet a hatóságok felé.

Az 1980-as években aztán e szigor lazulni kezdett. A biztosurak sok esetben már nem zaklatták az utcán dolgozó lányokat, inkább informátornak használták őket, hogy a veszélyesebb bűnözők nyomára akadhassanak. Az évtized végére a prostitúció a megtűrt kategóriába tartozott, s a nyilvánosság is egyre nagyobb érdeklődést mutatott a téma iránt. 1986-ban megjelent a Szexpiaci körséta, Zombori Attila tollából, ami egy riportgyűjtemény, a szakmában dolgozó hölgyek bevonásával. Ugyanebben az esztendőben látott napvilágot Moldova György Bűn az élet című riportkönyve is, ez a magyar rendőrség munkáját mutatja be, és kiemelt szerephez jut benne a prostituáltakat bemutató rész. A vizsgálódásból a szociológusok sem maradhattak ki, a filmesek közül pedig Dobray György volt az első, aki lencsevégre kapta a jelenséget.

Az üzletszerű kéjelgés büntethetőségét 1993-ban törölték el, azóta bárki legálisan űzheti e mesterséget valamely kijelölt türelmi zónában.

K1

Dobray dokumentumfilm-sorozatának első része a budapesti Rákóczi-téren és annak vonzáskörzetében játszódik. A nyolcadik kerület flórája és faunája igen színes volt abban az időben, az utcalányok és kuncsaftjaik mellett megfértek a taxisofőrök, szobáztatók, óvszer-árusok, stricik, zsebtolvajok, betörők, csempészek, hamiskártyások, vendéglátósok, zálogosok és természetesen a rendőrök is. A szóban forgó nők általában vidékről jöttek fel, a jobb megélhetés érdekében, többnyire szegény és/vagy zűrös családot hagytak maguk mögött. Szakmával, vagy magasabb iskolai végzettséggel nem rendelkeztek, munkahelyi lehetőségeik ebből kifolyólag igen korlátozottak voltak. Ezek a hölgyek azonban az utcán így is csak egy árnyalatnyival kerestek többet, mintha bejelentett munkájuk lett volna, ugyanis bevételeik nagy részét elszedték tőlük a stricik. Ezen ,,úriemberek" bevált taktikája volt, hogy a naivabb lányokat magukba bolondították, majd szép lassan rávették őket arra, hogy dolgozzanak nekik. A fiatalok mellett voltak a placcon kiöregedőben lévő prostituáltak is, néhányan arról számoltak be, mennyire unják már a férfiak durvaságait és privát életükben női partnerrel rendelkeztek, illetve az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki állapotosan kényszerült strichelni. E nyüzsgő forgatagban történetünk fókuszában egy ,,szerelmespár”, Andrea (művésznevén Párduc) és Tarzan áll.

Főhőseink élete korántsem nevezhető idillinek. Tarzant Andrea kezdetben mint ,,élettársát” mutatja be, ám hamarosan kiderül, hogy e párkapcsolat természete sokkal inkább anyagi jellegű, mintsem érzelmi. A férfi ugyanis naphosszat kártyázik és kétes üzleteket bonyolít, látszólag ő a környék császára, ám ehhez pénz kell, nem is kevés. A szükséges összeget Párduc teremti elő neki a legősibb mesterség végzése által. A lány helyzete kiszolgáltatott: az iskolát nem tudta befejezni, mert teherbe esett, gyermekét pedig állami gondozásba kényszerült adni, mert még ő maga sem volt nagykorú és önellátó. Legfőbb vágya, hogy keresetéből vásároljon egy szép lakást, nyisson egy kis üzletet vagy vendéglőt és végül magához vegye gyermekét. Odáig azonban hosszú és rögös út vezet, illetve Tarzan gorombaságait is kénytelen elviselni: kapcsolatuk tele van pofonokkal és verbális bántalmazással.

Feltűnik a színen egy csapat fiatal férfi is, akik női ruhába öltözve, női művészneveket használva, vastagon kisminkelve és parókában kelletik magukat. Ők is hasonló cipőben járnak, mint kolléganőik: többnyire Kelet-Magyarországról jöttek fel a fővárosba szerencsét próbálni, mert odahaza nem sok lehetőségük volt a pénzkeresésre. Néhányan közülük konfliktusba kerültek családjukkal nemi identitásuk felvállalása miatt. Elhangzik egy történet, mely szerint az illetőt kitagadták otthon életviteléből kifolyólag. Van, aki be sem vallotta szüleinek. Ma már nagy felháborodást kelt az a fogalom, hogy ,,közveszélyes homoszexualitás”. A Kádár-rendszerben azonban nagyon is létezett ez a kifejezés, mint büntetőjogi kategória, még a Bűn az élet-ben is megjelenik, mindenféle negatív felhang nélkül, pusztán tényszerűen.

Érdekesség, hogy a filmben élesben látható egy szexjelenet, amely már önmagában is arcpirító, s csak fokozza a kedélyeket, hogy aktus után a kedves ügyfél készségesen válaszol a neki szegezett kérdésekre, például arra, mennyire volt elégedett a szolgáltatás színvonalával. A filmre egyébként is jellemző, hogy csupán elenyésző számú jelenet lett direkt beállítva, a legtöbb esetben az élet produkálta a videóra rögzített helyzeteket. Elkerülve a hatósággal való összetűzést, Dobray kénytelen volt a prostituáltakat színészekként feltüntetni a hivatalos dokumentumokban, hogy egyáltalán megkapják a forgatási engedélyt.

Ami a szereplők utóéletét illeti, Andrea sorsa végül rendeződött: feleségül ment egy osztrák üzletemberhez, magukhoz vették az állami gondozásból Andrea gyerekét és Bécsbe költöztek. Tarzan már nem volt ennyire szerencsés, mint ahogyan a legtöbb utcai ,,hős”, ő is eltűnt a süllyesztőben. Előtte Dobray még próbálta felkarolni: egy másik produkcióhoz kaszkadőrnek szerette volna szerződtetni, azonban a férfi nem jelent meg a forgatáson. A K1 premierje a hajdani Szikra moziban volt (a Nyugati Pályaudvarral szemben), ahová meghívták a film szereplőit is, az egykori stricit pedig a közönség kegyetlenül kifütyülte.

 K2

A második részben a prostitúció magasabb szintje kerül bemutatásra. Utcai lányok helyett a luxushölgyeké a főszerep: szállodák és bárok éjszakai pillangói mesélnek. Ők teljesen mások, mint az első részben látható kolléganőik: műveltebbek, nyelveket beszélnek, kifinomult stílusuk van, sokkal inkább lehetne őket üzletasszonyoknak nevezni, mint kurváknak. Konkrét helyszínt nem említenek a filmben, ám korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy az Astoria szálló, a Gellért szálló és a Savoy bár számítottak közkedvelt találkahelyeknek. Ami az ügyfélkört illeti, ebből a szempontból is szerencsésebbek voltak a hotelekben dolgozó prostituáltak: a kétes hírű vagányok vagy melósok helyett, általában jó modorú, ápolt úriemberek keresték az ő társaságukat. Rajtuk kívül az állam magas beosztású emberei is szívesen igénybe vették a bárpultnál üldögélő csinos nők társaságát. Ebből következik, hogy az állam, ha nagyon meg akarta volna szüntetni e tevékenységet, megtehette volna, de mégsem tette: be kellett látniuk, hogy bár a dolog erkölcstelen, mégis jót tesz a magyar gazdaságnak és turizmusnak. Nyilvánosházak ugye abban az időben nem léteztek, így kvázi a szállodák lényegültek át bordélyokká. Ez az üzletág kiterjedt hálózatot rejtett magában, melynek szerves része volt a hotel egész személyzete: a recepciós, a londiner, a pultos a bárban, és még a taxisofőrök is. Mindenki bőségesen kiszedte a maga adagját a húsosfazékból.

A külföldi valuta beváltása csak a Magyar Nemzeti Bankban volt lehetséges. A kétes ügyletekből származó pénzt azonban nem lehetett hivatalos úton forintra váltani, csak feketén, tetszőlegesen szabott árfolyamon (nyilván nem az ügyfél, hanem a szolgáltató rendelkezett erről). Ezt ugyancsak büntette a törvény és elzárás járt érte. A valutával való üzérkedés kiemelt alakja egy Cinóber nevezetű illető volt.

Cinóbert (e név egyébként vörös színű hajára utal) polgári nevén Domák Ferencnek hívták. A 80-as, 90-es években, a budapesti éjszakában mindenki tudta, ki ő. Az illegális pénzváltás mellett lányok futtatásával is foglalkozott. A filmben éppen egy fiatal, kezdő ,,tehetséget” próbál meggyőzni arról, hogy sokkal előnyösebb volna, ha együtt dolgoznának, mintha a hölgy egyedül keresné a kenyerét. Hogy jobb színben tetszelegjen előtte, felsorolja ,,referenciáit”: a német nyelv kiváló ismeretét, illetve különféle üzleti praktikákat. Ami a filmből már kimaradt, de a kriminalisztika történetébe örökre bevésődött az, hogy ő segített tisztára mosni az olajmaffia embereinek pénzét. Ezek az olajozók nem voltak ám akárkik: részt vettek például Fenyő János meggyilkolásában és az Aranykéz utcai robbantásban is mélyen benne volt a kezük. E gengszter-sztori vége nem éppen happy ending: egyes értesülések szerint Domák túl sokat tudott, más értesülések szerint nagy összegű pénzzel tartozott ezeknek az embereknek. Akármelyik állítás is igaz, 1996. december 18-án, Üllői úti otthonához közel agyonlőtték a férfit.

A K2-nek nincsen külön kiemelt főszereplője, mindenki szinte azonos arányban meséli el saját történetét. Mint azt már feljebb írtam, ezek a hölgyek tudatosan, profi módon űzték szakmájukat, s jövedelmükkel többnyire úgy gazdálkodtak, hogy közben gondoltak a jövőre is: az idő rohan, ők pedig nem lesznek örökre szépek és fiatalok, egyszer majd más megélhetési formát kell választaniuk. Láthatunk azonban egy jelenetet, amelyben egyikük arról beszél, hogyan próbált meg kikerülni az éjszakai életből, hogy sokévnyi házasság után aztán mégis hogyan vette el tőle volt férje a kislányát, s mindezek hatására hogyan kapott idegösszeomlást és hogyan került vissza e bűnös szakmába, anyagilag és érzelmileg teljesen lenullázva. A monológot egy rendőrnyomozó is végighallgatja és ítélkezés vagy bármiféle rosszallás helyett teljesen együttérez a kurvával, még meg is könnyezi a hallottakat. A fiatalok mellett feltűnik egy idősebb hölgy, aki veteránnak számít a szakmában: életkorát illetően túl van már az ötödik X-en, illetve – még ha csak részletekben is, de - nagyjából egy évtizedet töltött rácsos ablakok mögött. E régi motoros segítségével Dobray megkísérel bemutatni egy újabb szexjelenetet, ám az ügyfél annyira zavarban van, hogy ez végül meghiúsul.

 Mindkét film betétdala Rácz Kati emblematikus slágere, a Nem érdekel (zenéjét Dés László szerezte) szól – a K2-ben maga a művésznő is látható, ahogy egy bár szímpadán adja elő e dalt. A második epizódban számos magyar sláger angol nyelvű verziója is hallható, például Katona Klári és az LGT előadásában a Mint a filmeken, vagy a Modern Hungáriától az Elfújja a szél, hamisítatlan, 80-as évekbeli hangulatot generálva.

Ajánlás: E két filmet olyanoknak ajánlom, akik kíváncsiak az 1980-as évek Budapestjének éjszakai életére és annak szereplőire, helyszíneire. Túlzás nélkül állíthatom, hogy egyedülálló alkotásokról van szó, amelyek időkapszulaként funkcionálva őrzik meg egy korszak emlékét az utókornak.

Értékelés: K1:*****       K2: ***** 

Mindenki másképpen reagál, amikor valamilyen igazságtalanság éri őt életében. Egyesek kétségbeesnek, mások a hatóságok erejében bízva próbálják meg orvosolni problémájukat. De mi van akkor, ha az ember csak magára számíthat, mert a törvény (és tágabb értelemben véve a rendszer) által kínált megoldásokkal lehetetlen zöldágra vergődni? Az alábbiakban bemutatott film pontosan ezt a szituációt ábrázolja: következzen az egyik legjobb – ha nem a legjobb! - magyar krimi 1982-ből, a Dögkeselyű.

Simon József (Cserhalmi György) taxisofőrként dolgozik. Az egyik fuvar alkalmával két idős hölgyet szállít, akik észrevétlenül ellopják nehezen összeszedett bevételét, tízezer forintot. Bár Simon bejelenti a káreseményt, sem főnöke, sem a rendőrség, de még tulajdon szülei sem hisznek neki, sőt, felmerül a gyanú, hogy ő maga sikkasztotta el a fent említett összeget. Abban az időben abszolút jellemző volt, hogy néhányan ügyeskedéssel teremtettek jobb körülményeket maguknak (a többiek természetesen tisztességből éhen haltak). Főhősünknek tovább rontja a renoméját, hogy mérnöki állását elhagyva inkább utasokat szállít egész nap, nem csoda, hogy környezete valami takargatnivalót sejt ennek hátterében. A valóság ennél jóval hétköznapibb: a férfi elvált és gyereke után tartásdíj fizetésére kötelezte a bíróság, illetve különböző adósságai is vannak, tehát pusztán anyagi helyzetének rendezése miatt akasztotta szögre diplomáját és ült volán mögé. Eme áldatlan állapotok közepette elhatározza, saját kezébe veszi az irányítást és a hivatalos szervek megkerülésével fogja visszaszerezni pénzét.

A magányos hős igazsághoz és elégtételhez vezető útja általában hosszú, kanyargós és tele van buktatókkal. Simon először cselhez folyamodik, hogy felkutassa kirablóit, majd egyik esemény követi a másikat: zsarolás, autólopás, az eltulajdonított járművel rodeó keresztül a városon, túszejtés, robbantás. Bár egyedül vág neki e zűrös kalandnak, két segítője mégis akad: az egyik egy Ági (Udvaros Dorottya) névre hallgató örömlány, a másik Kowarski Előd (Bács Ferenc), akit kolléga ajánl, és elmondása szerint ,,tud néhány dolgot, amiből pénz lehet”. A bűnösöket végül sikerül leleplezni, ám túl későn: Simon addigra teljesen elveszíti a világba vetett bizodalmát, s úgy dönt, kiszáll a buliból – és az életből is.

A Dögkeselyű egy regényadaptáció, amely Munkácsi Miklós Kihívás című művéből készült. Az írás először 1981-ben jelent meg a Kortárs folyóiratban. Az alapsztorihoz az ihletet egy újsághirdetés adta, amelyben egy elveszett kutya megtalálásáért tízezer forint jutalmat ígért a nagylelkű gazdi. Míg Munkácsi könyve egyértelműen bűnügyi regény, ami a filmet illeti, nem egészen tisztázott, melyik kategóriába tartozik. Sokan a krimi és akciófilm mellett teszik le a voksukat, mások azonban a társadalomkritikai, sőt, a drámai vonulatot is megtalálják benne.

Cserhalmi brilliáns színészi játéka már az első percektől fogva rabul ejti a nézőt, mintha az alvilágban is teljes biztonsággal eligazodó taxisnak született volna, ám a két szélhámos öreglány, Roska Mária (Temessy Hédi) és Roska Erzsébet (Perczel Zita) alakítása is mersteri. Perczel Zita egyébként már régóta Olaszországban élt, de a szerep kedvéért hazajött Magyarországra. Az egyik jelenetben fiatalkori önmaga is látható: a háttérben duruzsoló televíziókészüléken éppen az 1934-es Meseautó megy. És hát egy jó krimihez szükség van egy csinos, fiatal női karakterre is, az ő megformálója a lengyel Maria Gładkowska. A kultikus és rendkívül fülbemászó főcímzenét a kiváló hangmérnök, Kovács György szerezte, az operatőri munkáról pedig a Kossuth- és Balázs Béla-díjas Ragályi Elemér gondoskodott.

A film hazai premierje Balatonfüreden volt, ám pályafutása itt nem állt meg: tovább száguldott a nemzetközi siker felé. Összesen hatvan országban vetítették, és mindenhol rendkívül népszerűvé vált. Az 1983-as Berlinale-n Arany Medve díjra jelölték, ám azt végül nem vitte el, helyette a Berliner Morgenpost olvasói díját vághatta zsebre, ami ugyancsak nagy teljesítmény. Érdekesség, hogy míg Nyugaton az utolsó képkockáig leadták, addig a keleti blokk országaiban a cenzúra kicsit belenyúlt és lenyisszantotta az utolsó néhány percet, arra hivatkozva, hogy az öngyilkosság ábrázolása nem fér bele a szocialista erkölcs kereteibe. Tizenkét esztendővel később, 1994-ben elkészült a folytatás is, amely a Törvénytelen címet kapta, ám csúfos kudarcot vallott, s a készítők utólag nagyon megbánták, hogy egyáltalán belevágtak.

Ami engem illet, nagyon szeretem régi felvételeken viszontlátni Budapestet. Izgalmasnak találom az egykori és a mai látkép összevetését, melyek azok a közterületek, épületek vagy egyéb tájékozódási pontok, amik kiállva az idő próbáját még mindig megvannak, és melyek azok, amik eltűntek a történelemben. Gyakran elképzelem azt is, hogyan éltek a múltban az emberek ebben a városban, mit ettek, milyen ruhákat hordtak, hova jártak dolgozni vagy szórakozni, egyszóval milyen céllal koptatták nap mint nap az utcaköveket.

Ajánlás: Ezt a filmet első sorban azoknak ajánlom, akik izgalomra vágynak és kedvelik a látványos autós üldözős jeleneteket.

Értékelés: *****

Rohamléptekkel közeledik a tavasz, a szerelmesek évszaka, ennek okán mi mást is hozhattam volna a kedves olvasóknak, mint egy valódi Szerelmesfilmet? Csakhogy Szabó István harmadik játékfilmje, illetve első színes alkotása nem szokványos szerelmi történet: mellőz mindent, amitől szirupos volna, ellenben átjárja a XX. század minden viszontagsága. Megrázó és szívbemarkoló, ám a gyermeki fantáziának köszönhetően mégis meseszerű és varázslatos.

Oláh Jancsi (Bálint András) és Jánosy Kata (Halász Judit) együtt nőnek fel. Gyerekkorukban – bár nincs köztük rokoni kapcsolat - testvérként tekintenek egymásra, de ahogy fiatal felnőtté cseperednek, mindkettőjük számára világossá válik, hogy ennél többről van szó. Aztán Kata az 1956-os események után Franciaországba disszidál, Jancsi pedig nem tart vele, így tíz esztendőre kénytelenek elszakadni. A hatvanas évek végén aztán a fiú mégis engedélyt kap, hogy Nyugatra utazzon és eltöltsön tíz napot egykori szerelmével, Lyonban.

Ahogy a vonat halad, emlékképeket láthatunk, véletlenszerű sorrendben: egy régi karácsonyt, Budapest bombázásakor az óvóhelyen való félelemittas várakozást, egy fürdőkádban úszkáló halat, a szétlőtt házak között kialakított alkalmi korcsolyapályát, szovjet katonákat, ahogy egy leölt lovat húznak kötelekkel, vidám, önfeledt szánkózást a havas domboldalon. A szereplők életkora is folyton váltakozik: Jancsi és Kata az egyik pillanatban egyetemisták, a másikban úttörő egyenruhás kiskamaszok, de csecsemőkori fotókat is láthatunk róluk. A felvillanó képek között számos visszatérő elem van, amelyek szimbolikus jelentéssel bírnak, ilyen például Kata hátizsákja, amit zsarolással csikart ki szüleitől, vagy a labda, amely egyszer mint játék, máskor mint rögtönzött földgömb tűnik fel. Utazása alatt Jancsi azt is elképzeli különböző jelenetekben, hogyan fogja a lány várni őt a vasútállomáson.

Az együtt töltött idő csodásan telik, élvezik egymás társaságát, egy alkalommal összejönnek egy magyar emigránsokból álló baráti körrel is, valamint pár napra leutaznak a tengerhez. Jancsi azonban nem tud elvonatkoztatni attól, hogy Kata mennyire megváltozott, az emlékezetében élő lány már nem ugyanaz a személy, aki mellett minden reggel felébred. A vasfüggöny szinte áthatolhatatlan falat húzott közéjük, a kulturális különbségek miatt nem is álmodhatnak közös célokról, közös jövőről. Vakációja vége felé közeledve nyomasztani kezdi a fiút az is, hogy hamarosan vissza kell térnie a kelet-európai szürke hétköznapokba, és távozásával a múlt egy jelentős része, melyet ismerni vélt, örökre megszűnik létezni, átadva a helyét valami fura ismeretlennek, amelybe nem tud kapaszkodni. E jóslat végül be is teljesíti önmagát: a fiatalok elkezdik (vagy inkább folytatják?) saját életüket: Jancsi megnősül Budapesten, Kata férjhez megy Lyonban, és bár egy darabig még leveleznek, kapcsolatuk az idő előrehaladtával egyre jobban megfakul.

Idén októberben lesz ötven éve, hogy bemutatták a Szerelmesfilmet. A mai ember számára kiváló korrajz, hiszen öt évtized alatt a világ, és Magyarország is teljesen átalakult: szabadon elutazhatunk, ahová csak kedvünk támad, nem kell leölnünk egy lovat ahhoz, hogy húshoz jussunk, elég elsétálni a legközelebbi szupermarketig, továbbá attól sem kell tartanunk, hogy szovjet katonákba botlunk az utcán. Jancsi gyerekori énjét egy ma már Szombathelyen praktizáló állatorvos alakítja, név szerint Dr. Szamosfalvi András. Ő abszolút amatőrként csöppent bele a filmforgatásba, később pedig nem akart színész lenni. Ugyanez a helyzet a gyerek-Katát játszó Kelemen Edittel is, aki a legenda szerint már idősebb korában egy üzletben megszólította Halász Juditot, a színésznőnek pedig egy pár pillanatra el kellett gondolkodnia azon, vajon honnan ismerik egymást. Szabó István gyakran dolgozott együtt Bálint Andrással, például az Álmodozások kora és az Apa főszerepét is ő kapta. E két film a Szerelmesfilmmel karöltve egy trilógiát is alkothatnának, mert bár nem összefüggő történetekről van szó, tulajdonképpen mégis variációk egy témára, illetve ugyanazokkal a stíluselemekkel (több idősíkon haladó történet, emlékképek felvillanása, a valóság és a fantáziaelemek keveredése) operálnak.

Amikor gyerek voltam, sok, mélyebb jelentéssel bíró filmet megnéztem. A szüleim hagyták, még akkor is, ha nem éppen a legkönnyebben emészthető alkotásokról volt szó, sőt, utána meg tudtam velük beszélni a látottakat. A Szerelmesfilm nálunk családi kedvencnek számít, szállóigévé vált mondatait a mai napig idézgetjük.

Ajánlás: Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, aki szeretne kicsit elmerülni a történelemben, egy álmodozó fiatalember szubjektív szemüvegén keresztül.

Értékelés: *****