Tévedés, hogy a szexualitás a hanyatló Nyugat ópiuma lett volna a rendszerváltás előtt, hiszen a vasfüggönyön innen is akadtak szép számmal nők – sőt, ha már itt tartunk, férfiak is -, akik a legősibb mesterséget űzték. Ki az utcán árulta bájait, olcsó forintokért, ki pedig a szállodákban, elegáns bárokban, drága valutáért. Az alábbiakban Dobray György két hírhedt, de őszinte vizuális szociográfiáján keresztül fogom ezt a világot bemutatni.

,,Jó ezt azért elmondani, mert valakinek el kell mondani. Évekig csak be volt fogva a szánk. Teljesen!” - e monológgal kezdődik mindkét film. A címek igen beszédesek: a K az üzletszerű kéjelgést végző személyek köznapi elnevezésének kezdőbetűje. Persze a szocialista éra prostituáltjai össze sem hasonlíthatók azokkal a hölgyekkel, akik manapság választják e hivatást. Egyrészt jóval kevesebben voltak, másrészt életük – mint mindenki más élete – egyszerűbb volt. A kuncsaftok is naivabb igényekkel látogatták őket, mint napjainkban, a pornón felnövő férfiak, és bár ez a terep mindig is kemény és veszélyes volt, az erőszak sem öltött akkora méreteket, mint ma.

Hogyan is volt ez?

Kezdjük egy kis történeti áttekintéssel. Tessék megnyugodni, nem az őskorig fogok visszamenni az időben, csupán az 1980-as évekig (illetve dióhéjban fogok említeni egy-egy korábbi évtizedet is). A Kádár-rendszer esztendőiben hivatalosan nem létezett szervezett bűnözés, így prostitúció sem, az átlagember nem beszélt a szexről. Ugyanakkor az, hogy valamiről nem beszélnek nyilvánosan, nem jelenti, hogy nem is izgatja a fantáziát. Így cserélhettek gazdát titokban a nyugati erotikus magazinok, illetve a Balatonnál vakációzó NDK-s lányokról is kiderült, hogy szocialista erkölcs ide vagy oda, nagyon könnyű velük szorosabb ismeretséget kötni.

1950-ben létrejött a New York-i egyezmény, amely a prostitúció és emberkereskedelem elítéléséről szól. Hazánk ugyan öt évvel később, 1955-ben iktatta törvénybe, de már az ezt megelőző esztendőkben kezdetét vette a még működő nyilvánosházak fokozatos bezárása. Az üzletág két évtizeden át szünetelt, majd a 70-es évektől, fű alatt újra indult. Akkoriban, bár az volt a hivatalos álláspont, hogy Magyarországon nincsen szegénység, sokak számára mégis ez jelentette az egyetlen kiutat a nyomorból. Az örömlányok mindenhol megvetéssel találták szemben magukat, bármerre mentek: az volt az általános vélekedés, hogy egy jóléti, szocialista országban csak az árulja a testét, aki lusta ahhoz, hogy tisztességesen dolgozzon, hovatovább, deviáns és a társadalomba képtelen beilleszkedni.

Azokat a nőket, akiket a rendőrök éppen ,,üzlet” lebonyolítása közben kaptak rajta, először pedagógiai célzattal megpróbáltak jó útra terelni: átképezték őket varrónőnek, kalauznőnek, vagy bedugták őket valamelyik gyárba, a szalag mellé, ám hamarosan kiderült, hogy ez a módszer hatástalan és a hölgyek sorra visszatértek az éjszakába. A hatóságoknak keményebb eszközökhöz kellett folyamodniuk: prostitúcióért körülbelül fél év-egy év elzárás járt. Magát az aktust sem volt könnyű tetten érni, így legtöbbször, érvényes munkakönyv híján, közveszélyes munkakerülésért vitték őket a fogdára. Szabadulásuk után aztán a lányok folytatták munkájukat, kezdődhetett ez a macska-egér játék elölről. Sokan egyébként úgy próbálták meg kijátszani a rendszert, hogy vesztegetések, csalás vagy hamisítás árán szereztek munkakönyvet, így igazoltatáskor ebből nem volt probléma. Egyedül a bőr- és nemibeteg-gondozóban, valamint az abortusz-bizottság előtt bukhattak le, amikor az orvos hivatalból jelentette az esetet a hatóságok felé.

Az 1980-as években aztán e szigor lazulni kezdett. A biztosurak sok esetben már nem zaklatták az utcán dolgozó lányokat, inkább informátornak használták őket, hogy a veszélyesebb bűnözők nyomára akadhassanak. Az évtized végére a prostitúció a megtűrt kategóriába tartozott, s a nyilvánosság is egyre nagyobb érdeklődést mutatott a téma iránt. 1986-ban megjelent a Szexpiaci körséta, Zombori Attila tollából, ami egy riportgyűjtemény, a szakmában dolgozó hölgyek bevonásával. Ugyanebben az esztendőben látott napvilágot Moldova György Bűn az élet című riportkönyve is, ez a magyar rendőrség munkáját mutatja be, és kiemelt szerephez jut benne a prostituáltakat bemutató rész. A vizsgálódásból a szociológusok sem maradhattak ki, a filmesek közül pedig Dobray György volt az első, aki lencsevégre kapta a jelenséget.

Az üzletszerű kéjelgés büntethetőségét 1993-ban törölték el, azóta bárki legálisan űzheti e mesterséget valamely kijelölt türelmi zónában.

K1

Dobray dokumentumfilm-sorozatának első része a budapesti Rákóczi-téren és annak vonzáskörzetében játszódik. A nyolcadik kerület flórája és faunája igen színes volt abban az időben, az utcalányok és kuncsaftjaik mellett megfértek a taxisofőrök, szobáztatók, óvszer-árusok, stricik, zsebtolvajok, betörők, csempészek, hamiskártyások, vendéglátósok, zálogosok és természetesen a rendőrök is. A szóban forgó nők általában vidékről jöttek fel, a jobb megélhetés érdekében, többnyire szegény és/vagy zűrös családot hagytak maguk mögött. Szakmával, vagy magasabb iskolai végzettséggel nem rendelkeztek, munkahelyi lehetőségeik ebből kifolyólag igen korlátozottak voltak. Ezek a hölgyek azonban az utcán így is csak egy árnyalatnyival kerestek többet, mintha bejelentett munkájuk lett volna, ugyanis bevételeik nagy részét elszedték tőlük a stricik. Ezen ,,úriemberek" bevált taktikája volt, hogy a naivabb lányokat magukba bolondították, majd szép lassan rávették őket arra, hogy dolgozzanak nekik. A fiatalok mellett voltak a placcon kiöregedőben lévő prostituáltak is, néhányan arról számoltak be, mennyire unják már a férfiak durvaságait és privát életükben női partnerrel rendelkeztek, illetve az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki állapotosan kényszerült strichelni. E nyüzsgő forgatagban történetünk fókuszában egy ,,szerelmespár”, Andrea (művésznevén Párduc) és Tarzan áll.

Főhőseink élete korántsem nevezhető idillinek. Tarzant Andrea kezdetben mint ,,élettársát” mutatja be, ám hamarosan kiderül, hogy e párkapcsolat természete sokkal inkább anyagi jellegű, mintsem érzelmi. A férfi ugyanis naphosszat kártyázik és kétes üzleteket bonyolít, látszólag ő a környék császára, ám ehhez pénz kell, nem is kevés. A szükséges összeget Párduc teremti elő neki a legősibb mesterség végzése által. A lány helyzete kiszolgáltatott: az iskolát nem tudta befejezni, mert teherbe esett, gyermekét pedig állami gondozásba kényszerült adni, mert még ő maga sem volt nagykorú és önellátó. Legfőbb vágya, hogy keresetéből vásároljon egy szép lakást, nyisson egy kis üzletet vagy vendéglőt és végül magához vegye gyermekét. Odáig azonban hosszú és rögös út vezet, illetve Tarzan gorombaságait is kénytelen elviselni: kapcsolatuk tele van pofonokkal és verbális bántalmazással.

Feltűnik a színen egy csapat fiatal férfi is, akik női ruhába öltözve, női művészneveket használva, vastagon kisminkelve és parókában kelletik magukat. Ők is hasonló cipőben járnak, mint kolléganőik: többnyire Kelet-Magyarországról jöttek fel a fővárosba szerencsét próbálni, mert odahaza nem sok lehetőségük volt a pénzkeresésre. Néhányan közülük konfliktusba kerültek családjukkal nemi identitásuk felvállalása miatt. Elhangzik egy történet, mely szerint az illetőt kitagadták otthon életviteléből kifolyólag. Van, aki be sem vallotta szüleinek. Ma már nagy felháborodást kelt az a fogalom, hogy ,,közveszélyes homoszexualitás”. A Kádár-rendszerben azonban nagyon is létezett ez a kifejezés, mint büntetőjogi kategória, még a Bűn az élet-ben is megjelenik, mindenféle negatív felhang nélkül, pusztán tényszerűen.

Érdekesség, hogy a filmben élesben látható egy szexjelenet, amely már önmagában is arcpirító, s csak fokozza a kedélyeket, hogy aktus után a kedves ügyfél készségesen válaszol a neki szegezett kérdésekre, például arra, mennyire volt elégedett a szolgáltatás színvonalával. A filmre egyébként is jellemző, hogy csupán elenyésző számú jelenet lett direkt beállítva, a legtöbb esetben az élet produkálta a videóra rögzített helyzeteket. Elkerülve a hatósággal való összetűzést, Dobray kénytelen volt a prostituáltakat színészekként feltüntetni a hivatalos dokumentumokban, hogy egyáltalán megkapják a forgatási engedélyt.

Ami a szereplők utóéletét illeti, Andrea sorsa végül rendeződött: feleségül ment egy osztrák üzletemberhez, magukhoz vették az állami gondozásból Andrea gyerekét és Bécsbe költöztek. Tarzan már nem volt ennyire szerencsés, mint ahogyan a legtöbb utcai ,,hős”, ő is eltűnt a süllyesztőben. Előtte Dobray még próbálta felkarolni: egy másik produkcióhoz kaszkadőrnek szerette volna szerződtetni, azonban a férfi nem jelent meg a forgatáson. A K1 premierje a hajdani Szikra moziban volt (a Nyugati Pályaudvarral szemben), ahová meghívták a film szereplőit is, az egykori stricit pedig a közönség kegyetlenül kifütyülte.

 K2

A második részben a prostitúció magasabb szintje kerül bemutatásra. Utcai lányok helyett a luxushölgyeké a főszerep: szállodák és bárok éjszakai pillangói mesélnek. Ők teljesen mások, mint az első részben látható kolléganőik: műveltebbek, nyelveket beszélnek, kifinomult stílusuk van, sokkal inkább lehetne őket üzletasszonyoknak nevezni, mint kurváknak. Konkrét helyszínt nem említenek a filmben, ám korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy az Astoria szálló, a Gellért szálló és a Savoy bár számítottak közkedvelt találkahelyeknek. Ami az ügyfélkört illeti, ebből a szempontból is szerencsésebbek voltak a hotelekben dolgozó prostituáltak: a kétes hírű vagányok vagy melósok helyett, általában jó modorú, ápolt úriemberek keresték az ő társaságukat. Rajtuk kívül az állam magas beosztású emberei is szívesen igénybe vették a bárpultnál üldögélő csinos nők társaságát. Ebből következik, hogy az állam, ha nagyon meg akarta volna szüntetni e tevékenységet, megtehette volna, de mégsem tette: be kellett látniuk, hogy bár a dolog erkölcstelen, mégis jót tesz a magyar gazdaságnak és turizmusnak. Nyilvánosházak ugye abban az időben nem léteztek, így kvázi a szállodák lényegültek át bordélyokká. Ez az üzletág kiterjedt hálózatot rejtett magában, melynek szerves része volt a hotel egész személyzete: a recepciós, a londiner, a pultos a bárban, és még a taxisofőrök is. Mindenki bőségesen kiszedte a maga adagját a húsosfazékból.

A külföldi valuta beváltása csak a Magyar Nemzeti Bankban volt lehetséges. A kétes ügyletekből származó pénzt azonban nem lehetett hivatalos úton forintra váltani, csak feketén, tetszőlegesen szabott árfolyamon (nyilván nem az ügyfél, hanem a szolgáltató rendelkezett erről). Ezt ugyancsak büntette a törvény és elzárás járt érte. A valutával való üzérkedés kiemelt alakja egy Cinóber nevezetű illető volt.

Cinóbert (e név egyébként vörös színű hajára utal) polgári nevén Domák Ferencnek hívták. A 80-as, 90-es években, a budapesti éjszakában mindenki tudta, ki ő. Az illegális pénzváltás mellett lányok futtatásával is foglalkozott. A filmben éppen egy fiatal, kezdő ,,tehetséget” próbál meggyőzni arról, hogy sokkal előnyösebb volna, ha együtt dolgoznának, mintha a hölgy egyedül keresné a kenyerét. Hogy jobb színben tetszelegjen előtte, felsorolja ,,referenciáit”: a német nyelv kiváló ismeretét, illetve különféle üzleti praktikákat. Ami a filmből már kimaradt, de a kriminalisztika történetébe örökre bevésődött az, hogy ő segített tisztára mosni az olajmaffia embereinek pénzét. Ezek az olajozók nem voltak ám akárkik: részt vettek például Fenyő János meggyilkolásában és az Aranykéz utcai robbantásban is mélyen benne volt a kezük. E gengszter-sztori vége nem éppen happy ending: egyes értesülések szerint Domák túl sokat tudott, más értesülések szerint nagy összegű pénzzel tartozott ezeknek az embereknek. Akármelyik állítás is igaz, 1996. december 18-án, Üllői úti otthonához közel agyonlőtték a férfit.

A K2-nek nincsen külön kiemelt főszereplője, mindenki szinte azonos arányban meséli el saját történetét. Mint azt már feljebb írtam, ezek a hölgyek tudatosan, profi módon űzték szakmájukat, s jövedelmükkel többnyire úgy gazdálkodtak, hogy közben gondoltak a jövőre is: az idő rohan, ők pedig nem lesznek örökre szépek és fiatalok, egyszer majd más megélhetési formát kell választaniuk. Láthatunk azonban egy jelenetet, amelyben egyikük arról beszél, hogyan próbált meg kikerülni az éjszakai életből, hogy sokévnyi házasság után aztán mégis hogyan vette el tőle volt férje a kislányát, s mindezek hatására hogyan kapott idegösszeomlást és hogyan került vissza e bűnös szakmába, anyagilag és érzelmileg teljesen lenullázva. A monológot egy rendőrnyomozó is végighallgatja és ítélkezés vagy bármiféle rosszallás helyett teljesen együttérez a kurvával, még meg is könnyezi a hallottakat. A fiatalok mellett feltűnik egy idősebb hölgy, aki veteránnak számít a szakmában: életkorát illetően túl van már az ötödik X-en, illetve – még ha csak részletekben is, de - nagyjából egy évtizedet töltött rácsos ablakok mögött. E régi motoros segítségével Dobray megkísérel bemutatni egy újabb szexjelenetet, ám az ügyfél annyira zavarban van, hogy ez végül meghiúsul.

 Mindkét film betétdala Rácz Kati emblematikus slágere, a Nem érdekel (zenéjét Dés László szerezte) szól – a K2-ben maga a művésznő is látható, ahogy egy bár szímpadán adja elő e dalt. A második epizódban számos magyar sláger angol nyelvű verziója is hallható, például Katona Klári és az LGT előadásában a Mint a filmeken, vagy a Modern Hungáriától az Elfújja a szél, hamisítatlan, 80-as évekbeli hangulatot generálva.

Ajánlás: E két filmet olyanoknak ajánlom, akik kíváncsiak az 1980-as évek Budapestjének éjszakai életére és annak szereplőire, helyszíneire. Túlzás nélkül állíthatom, hogy egyedülálló alkotásokról van szó, amelyek időkapszulaként funkcionálva őrzik meg egy korszak emlékét az utókornak.

Értékelés: K1:*****       K2: *****