,,Szerelemben és háborúban mindent szabad" - tartja a mondás. Például megtörténhet az is, hogy két, egymás számára vadidegen ember összeköltözik, mint házastársak, mert jelen körülmények között nincs más választásuk. Miután elmúltak a veszélyek, a moirák épp oly' hirtelenséggel vágják el közös sorsuk fonalát, mint amilyen hirtelen összekötötték azt. Annak idején - lassan már egy esztendeje - ezt a blogot egy Szabó István mű, a Szerelmesfilm bemutatásával kezdtem el. Ezúttal is a rendező egyik munkájáról fogok írni, nem is szaporítom tovább a szót, következzen a Bizalom.

A második világháború a vége felé közeledik. Egy novemberi napon Kata moziba megy híradót nézni, de onnan már nem térhet vissza otthonába, férje ugyanis az ellenállási mozgalom tagja, a detektívek házkutatást tartottak a lakásukon, és az asszonyra is vadásznak. Némi szervezés, orvosi vizsgálat, hamis papírok kiállítása után egy külvárosi házba vezénylik őt, ahol kezdeti zavarodottságában kénytelen tudomásul venni, hogy ő ezentúl erdélyi menekült, együtt fog rejtőzködni egy Bíró János (fedő)nevű emberrel, sőt, el kell játszaniuk, hogy ők férj és feleség, azaz Katalin mostantól kizárólag mint Bíró Jánosné létezik.

A kényszerű összezártságban két teljesen különböző világ találkozik: a kissé naiv, mindig elegáns úriasszony és a sokat szenvedett ellenálló ezentúl megoszt egymással ágyat, asztalt. Először nincs könnyű dolguk: János egyáltalán nem bízik Katában, árulástól tartva folyton vizsgáztatja, Kata pedig rettenetesen kényelmetlenül érzi magát új életkörülményei között, és majd' megvész attól, hogy semmi hírt nem kap a korábban vidéken elhelyezett kislányáról. A "házasfelek" lépten-nyomon kritizálják egymást, a neurózis hevében szinte állandóak a veszekedések, ám ahogy az idő telik, mindez átcsap vonzódásba: ők ketten összefognak ez ellen a véres és fenyegető világ ellen. A dolog egy ponton olyan mértékű fordulatot vesz, hogy János és Kata egymást tekintik törvényes társuknak, s eredeti feleségüktől, férjüktől eltávolodnak. A felszabadulás után Jánost elviszi egy autó, s Katának bizottság előtt kell igazolnia a férfi politikai hovatartozását és viselkedését, s hideg zuhanyként éri a felismerés, hogy a vonzódás káprázat volt csupán, valójában egyáltalán nem volt alkalma megismerni őt.

A Bizalom egy dráma, sőt, ha pontosítani szeretnék a megfogalmazáson, kamaradráma, ugyanis kevés kivétellel végig ugyanabban a környezetben, ugyanazon díszletek között játszódik. A történet alapja egy novella, amelyet Szabó István és Szántó Erika írtak közösen. A forgatás 1979-ben zajlott, a bemutató 1980 elején volt. A legtöbb jelenetet Rákospalotán vették fel, bár a történetben Újpestként van megnevezve. A színészek kiválasztása pazarul sikerült: Bánsági Ildikó és Andorai Péter olyanok akár az artisták, akik a kötélen egyensúlyoznak, s muszáj megbízniuk egymásban annak érdekében, hogy le ne zuhanjanak a mélybe. De a mellékszereplők (Bezerédi Zoltán, Kishonti Ildikó, Dunai Tamás, Balázsovits Lajos, Halász Judit) által megformált karakterek is jól kidolgozottak, mindenki mögött komplett élettörténeteket sejthetünk. Az operatőr Koltai Lajos volt, itt dolgoztak először együtt a rendezővel, s innentől kezdve lettek  elválaszthatatlanok, olyan közös produkciók köszönhetik létrejöttüket, mint a Mephisto, a Redl ezredes, A napfény íze - sorolhatnám napokig!

Hadd szóljak néhány szót a film jelentéséről, pontosabban a kettős jelentéséről is. Bár a környezet és a hangulat az 1940-es évek politikai berendezkedését tükrözi, a néző, ha képes a sorok mögé látni, felfedezheti benne a szocialista rendszer korai éveinek éles bírálatát is. ,,Menekül a fél ország, a többi meg vagy kergeti vagy behúzza fülét-farkát..." - hangzik el a kommunista éra alatt is érvényes mondat, utalva a disszidensekre, a besúgókra és azokra, akik egzisztenciájukat féltve lapítanak. A Bizalomban egyébként felbukkannak a Szabóra oly jellemző motívumok: a premier plánban mutatott hosszú monológok, ahogyan egyes szereplők elmesélik visszatérő álmukat, illetve a villamos is, amely akár a rendező védjegye is lehetne, annyi alkotásában kap szerepet.

A szakma számos alkalommal méltatta a filmet. Rögtön megjelenésének évében, azaz 1980-ban elvitte az Ezüst medve-díjat Berlinben, a legjobb rendezésért. 1981-ben Oscar-díjra jelölték legjobb külföldi film kategóriában, bár végül a Moszkva nem hisz a könnyeknek nyert. 1983-ban pedig megszerezte a kulturális miniszter nívódíját, Tokióban. 2018-ban a rendező 80. születésnapjának tiszteletére a Bizalommal indult a 4. Magyar Filmhét. 2020. januárjától a new york-i Film Forum moziban kezdték vetíteni.

Ajánlás: Ha Szabó István nevét halljuk, bizonyára nem ez a film jut először eszünkbe. Ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak egy neves rendező kevésbé ismert alkotására is.

Értékelés: ****

Múltkor az Angi Verát, mint filmet ajánlottam a kedves olvasóknak, most pedig hozzám került könyv formátumban is, sok-sok más történettel egybekötve. Érdemes forgatni a lapjait!

1948-at a fordulat éve-ként szokás emlegetni. A II. világháború után következő három kaotikus esztendő lezárása gyanánt megváltozott a politikai berendezkedés és ezáltal az átlagemberek élete is. Az alábbi filmdrámában ezt a folyamatot láthatjuk igen részletesen megelevenedni, méghozzá egy ifjú hölgy szemüvegén át. Következzen a Gábor Pál által filmtekercsre vitt Angi Vera, amelynek eredeti, regény változata Vészi Endre tollából származik.

Történetünk főhősnője, Angi Vera a háború után ápolónőként dolgozik egy kórházban, ahol nem hagyja szó nélkül a nap mint nap zajló igazságtalanságokat. '48-ban öntudatossága jutalmául bentlakásos pártiskolába küldik az ekkor még alig nagykorú teremtést. Itt az állapotok nagyjából börtönre emlékeztetik a nézőt: a tanulók összezsúfolva élnek, emeletes vaságyakon alszanak, a zuhanyzóban tülekednek egymással, gyakorlatilag egy magányos percük nincsen. E fullasztó légkörben Vera viszonyt kezd egyik tanárával, André Istvánnal, előbb titokban, majd később, a nyilvános önkritika gyakorlása alkalmával társainak is bevallja, a kapcsolatból pedig némi huzavona után végül nem lesz semmi. Traján Anna elvtársnő, aki újságíró, pártfogásába veszi, tanítgatja a lányt, együtt járnak agitálni. Az egész azzal zárul, hogy Verát felterjesztik újságírónak.

Ahogy peregnek a képkockák, bepillantást nyerhetünk azokba az időkbe, amikor a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülésével megalakul a Magyar Dolgozók Pártja és egy teljesen új rendszer kezdi meg működését. Gőzerővel folyik a nép ideológiai átnevelése, s közben érezni lehet a szorongást: az emberek még nem heverték ki egészen a világégést, mindenki figyel mindenkit, mindenki ítélkezik mindenki felett, röpködnek a büntetések, retorziók, ha valaki nem megfelelően viselkedik: ez általános paranoiát generál és elsorvaszt minden valódi érzelmet. Ebben a nem túl kellemes közegben a szerelem sem tud kibontakozni, s az ember választás elé kényszerül: vagy saját érdekeit nézi, vagy feláldozza azokat a közösség és nem utolsósorban a párthűség kedvéért.

Az 1970-es években elkezdődött az úgynevezett "50-es évek filmjeinek hulláma", a kultúrpolitika megenyhült annyira, hogy sorra elkezdjenek erről a korszakról szóló alkotásokat gyártani (az egyik legnevezetesebbről, a Megáll az idő-ről ebben a cikkemben értekeztem, bár kissé kilóg a sorból, ugyanis bőven átnyúlik a hatvanas évekbe is.) Az Angi Verát 1979 februárjában mutatták be a nagyközönségnek. A főszerepben Pap Vera látható, de igen erős Pásztor Erzsi alakítása is. Mint azt már fentebb írtam, a rendezői székben Gábor Pál ült, aki nem először dolgozott együtt az író Vészi Endrével: az 1968-as Tiltott terület is az ő novelláján alapult. Az operatőr Koltai Lajos volt. A filmet 1979-ben Oscar-díjra nevezték, ám akkor csupán az előselejtezőig jutott, de ugyanebben az évben, a 32. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, illetve a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon már nyert díjat, és egy esztendővel később bezsebelte a Magyar Filmkritikusok Díját is. 

Ajánlás: Az Angi Vera történelmi szempontból nagyon érdekes alkotás, de hangulatát tekintve meglehetősen nyomasztó. Csak azoknak az olvasóimnak ajánlom, akik fogékonyak a komolyabb témákra.

Értékelés: ****

Ezen blog történetében most először fordul elő, hogy egy rajzfilmről írok, de biztos vagyok benne, hogy nem utoljára teszem ezt, hiszen számos, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló mesével büszkélkedhet a magyar animációs filmgyártás. Ezeken az alkotásokon keresztül bepillanthattunk már egy fura család életébe, akik állandóan különböző kívánságokkal ostromolják harmincadik századbeli rokonukat, közelebbről megnézhettük egy vízi és egy szárazföldi pók barátságát, vagy éppen macskák és egerek örök, vérre menő küzdelmét láthattuk megelevenedni. Utóbbi következik: az 1986-os, Ternovszky Béla által rendezett Macskafogó. Íme!

Az egértársadalom bajban van, a macskák ugyanis éjjel-nappal üldözik őket, nem titkolt megsemmisítési szándékkal. Gőzerővel harcolnak a túlélésért, s egyik kitűnő tudósuk, Fushimisi professzor ki is fejlesztett egy szerkezetet, ami hatásos lehet, azonban segítségre van szüksége tervének megvalósításához. A rágcsálók titkosszolgálata, az Intermouse ezért visszahívja egy, a maga idejében kiváló munkát végzett, nyugalmazott ügynökét, Nick Grabowski-t, akinek feladata, hogy Pokióba utazva támogassa és védelme alá vegye a professzort. Természetesen ez nagyon nehéz, főhőseinknek rengeteg életveszélyes helyzettel kell megküzdeniük, hiszen a négylábú ragadozók is folyamatosan fel vannak készülve a támadásra. A szerencse, mint tudjuk, kényes jószág és forgandó: egereink hamarosan nagy bajba kerülnek, ám amikor már minden elveszettnek tűnik, váratlanul megérkezik a felmentősereg, egyenesen az égből!

A Macskafogót hungarikumként ismeri a nagyközönség, azt azonban kevesen tudják, hogy valójában magyar-német-kanadai közös produkció. Műfaját tekintve kicsit bűnügyi történet, de kicsit vígjáték is. Ternovszky Béla mellett olyan nagy nevek vettek részt az elkészültében, mint Nepp József, aki a forgatókönyvet írta, Deák Tamás, aki a zenéjét szerezte, illetve Kunz Román, aki a producer volt. Ami a szinkront illeti, hasonlóan legendás színészeket vonultat fel a stáblista, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül: Sinkó László, Haumann Péter, Kern András, Pálos Zsuzsa, Mikó István, Kállai Ferenc, Pap Vera, Bodrogi Gyula, Földessy Margit és még tényleg nagyon sokan mások! A rajzfilm a Pannónia Filmstúdióban jött világra, valamint a MOKÉP forgalmazta. A magyarországi premiert 1986. október 2-án tartották, és bár a Szovjetúnióban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is bemutatásra került, nem sokkal később szabályosan áttörte a Vasfüggönyt: Franciaországban, az Egyesült Államokban, valamin Kanadában is megcsodálhatták a nézők. 2007. decemberében jött ki a folytatás, amely A sátán macskája alcímet kapta.

Ajánlás: A Macskafogóra is érvényes, amit mindig szoktam mondani, ha kultuszfilmről van szó: mindenkinek látni kell, legalább egyszer!

Értékelés: *****

Az 1956-os forradalom eseményeit többféleképpen lehet filmen ábrázolni. Általában drámai megjelenítéssel operálnak a rendezők, de ritkán előfordul, hogy valaki a humor eszközéhez nyúl. Így tett, kortársai közt elsőként Gárdos Péter is 1986-os Szamárköhögés című alkotásában, amelyben egy erősen diszfunkcionális család szemszögéből élhetjük át a nehéz időket. Félreértés ne essék, Gárdos nem kigúnyolni akarta a történelmet, csupán egy groteszk szatírával próbálta oldani a feszültséget, s abban megegyezhetünk, hogy mindez igen jól sikerült!

,,Polgárháború van, anyuka!" - mondja szájbarágósan Apa (Garas Dezső), mintha olyasvalakihez beszélne, akinek nehezebben megy bele a fejébe az információ. Mire "anyuka", azaz a nagymama (Törőcsik Mari) teljes nyugalommal csak legyint és szív egyet a cigarettájából: ,,Vacsorára rend lesz!" És hogyan áll helyt a família ebben a puskaporos hangulatban? Hát bezárkóznak a lakásba! A gyerekek örülnek, hogy nem kell iskolába menniük és a házban lakó többi kiskorúval pingpongozhatnak naphosszat. Apa, a frissen leváltott igazgató felpofozza az egyik kollégáját a munkahelyén, majd úgy határoz, sztepptáncos lesz Nyugaton. Anya (Hernádi Judit) kissé spiccesen megvillantja a cicijét az ablakban a járókelőknek, majd csapot-papot otthagy és rohan a szeretőjéhez, hogy együtt disszidáljanak. Nagymama életét kockára téve élelmiszert szerez és próbálja egyben tartani ezt a széthulló társaságot. Közben telefonon bejelentkeznek az aggódó rokonok Amerikából, de nem kapnak értelmes választ arra, mi folyik most Budapesten. Apa levelet akar írni Hruscsovnak és Eisenhowernek, hogy csináljanak rendet, de nincs meg az írógép, mert Tomi (Tóth Marcell) bevitte az iskolába. Elégetik Sztálin összes műveit a kályhában. Annamari (Kárász Eszter) a padlás tetőablakából ordibál. Végül pedig lehet, hogy felüti fejét a rettegett kór: a szamárköhögés!

A Kádár-féle puha diktatúra utolsó éveiben már szabad volt egyrészt rendszerkritikus, másrészt 1956-ról szóló filmeket készíteni, nem kellett tartani a retorziótól. Ez a hullám különben éppen előző cikkem témájával, a Megáll az idővel kezdődött, a nyolcvanas évek elején. A Szamárköhögés bája abban rejlik, hogy nem a nagypolitika, hanem átlagos emberek csetlésein-botlásain át mutatja be a történéseket, különös hangsúlyt helyezve az aprónépre, akik számára egyrészt buli az egész, másrészt éles szemmel és gyakran nem véka alá rejtett kritikával szemlélik a felnőtteket. Az alkotás számtalan szállóigét és kultikus jelenetet tartalmaz, ami pedig a szereposztást illeti, nos, az is kiváló: a főhősök mellett Eperjes Károly, Fehér Anna, Rudolf Péter, Reviczky Gábor és Ujlaki Dénes is megjelennek a képkockákon. Díjak tekintetében is bőkezű volt a Sors ehhez a filmhez: Budapesttől, Frankfurton és Chicagón át Montrealig nyolc alkalommal ítélték a legjobbnak, különböző kategóriában.

Ajánlás: Én ezt a filmet majdnem minden évben, így október vége felé megnézem és soha nem unom meg. Tegyenek Önök is így!

Értékelés: *****

,,Ezek a mai fiatalok...!" - sóhajt fel panaszosan a mindenkori idősebb generáció, amikor éppen nem érti az ifjúságot. Így volt ez mindig és így is lesz, amíg világ a világ. Az 1956-os (ellen)forradalom után hét évvel az indulatok lecsillapodtak, és átadták helyüket a nihilista tengés-lengésnek. Öregek és fiatalok egyaránt szenvednek a fennálló helyzettől, megküzdési stratégiáik között viszont égbekiáltó különbségek vannak. Következzen Gothár Péter és Bereményi Géza közös munkájának örök érvényű gyümölcse, a Megáll az idő.

Semmi kétség: ez a történet akármelyik család története lehetne itt, Kelet-Európában. ’56 novemberében Köves (Hetényi Pál) disszidál, Kövesné (Kakassy Ágnes) két gyerekkel, Gáborral (Pauer Henrik) és Dinivel (Znamenák István) hátramarad. Aztán ugrunk egyet az időben, 1963 őszén járunk, a fekete-fehér kép is kiszínesedik. Mindenki visszasimult már a hétköznapi létezésbe, de mivel a trauma feldolgozatlan maradt, mindenki szorong. Egyszer pedig belép az ajtón Bodor László (Őze Lajos), Kövesék régi barátja és lassan átveszi a családfő szerepét.

Az eseményeket a kisebbik fiú, a gimnazista Dini félig gyerek, félig felnőtt szemüvegén keresztül láthatjuk. Dini keresi az útját, hol ő és barátja, Wilman (Gálfy Péter) pornóképekkel üzletelnek, hol Szukics Magdával (Iván Anikó) gyakorolja a szerelmet, hol Rajnákkal (Rajhona Ádám) a buzgómócsing igazgató-helyettessel konfrontálódik, de mindenek előtt bálványozza Pierre-t (Söth Sándor), a mindenki és minden felett álló lázadót. Végignézi bátyja egyetemi felvételi kálváriáját, akit apjuk miatt osztályidegennek minősítenek és látja szülei generációjának kínlódását, hiszen akinek a forradalomhoz vagy a disszidensekhez köze van, annak bűnhődnie kell. Aztán mégis eljövend az amnesztia: a rabok kiszabadulnak a börtönből, alantas munkahelyekről magasabb pozícióba kerülnek, és beköszönt a reformkommunizmus is, Malacpofa tanárnő (Ronyecz Mária) alakjában, de a nyomott hangulat az Istennek sem akar változni! Nincsenek már példaképek, akikre fel lehet nézni vagy eszmék, amikért érdemes harcolni, marad a piálás a kocsmatöltelékek között vagy az őrjöngő Nyugat-imádat.

Merthogy aláfestőnek szinte végig üvölt a nyugati rock and roll, és természetesen a kiváló magyar slágerek is. Ennek az életérzésnek tökéletes kontrasztja a szürke belvárosi helyszín, a kopott házakkal, kopott lakásokkal, kopott bútorokkal, csípős, őszi hajnalokkal, hideg estékkel, fakó színű öltözékekkel. A Megáll az idő azonban mégsem vegytiszta dráma: komikus elemeket is tartalmaz itt-ott, amelyeken felszabadultan lehet röhögni. Az meg már csak hab a tortán, hogy szinte minden második mondata szállóigévé lett, amelyeket még az is ismer, aki nem látta. Ennek a filmnek nincsen kora, annyira egyetemes, hogy bármelyik történelmi időben megállná a helyét!

Mint azt már a bevezetőben írtam, e mű két zseniális ember keze munkáját dicséri: Gothár Péter ült a rendezői székben, a forgatókönyvet Bereményi Géza írta, kiegészítve Koltai Lajos operatőri tevékenységével. Mindhárman 1946-1947 tájékán születtek, így a legmélyebb mélységekig részesei voltak a történelem ábrázolt szakaszának, olyannyira, hogy bizonyos részek konkrétan Bereményi saját élményei, eredetileg ez is lett volna az ő életrajzi regénye, ám később meggondolta magát és forgatókönyv lett belőle. És hát hiába az olvadás az 1980-as években, a cenzúrának minimálisan mégis bele kellett szólnia a dolgokba, mivel 1956 mellett 1968 is nemkívánatos évszám volt a rendszer szemében, a sztori így 1967. december 31-én véget ér. Mégis szerencsésnek mondható ez a befejezés, ugyanis a film megmenekült attól, hogy évekig dobozba zárva porosodjon, a mozik játszhatták, s a közönség imádhatta. Annyira imádta, hogy egy szép napon díjat nyert Cannes-ban.

Nem akarom a "rendszerkritikus" kifejezést unalomig ismételgetni, mivel e blog szinte bármelyik filmjére ráillene, de a Megáll az idő teljes mértékben az. Amikor először néztem meg, nem tetszett, értelmetlen, kamaszos hőbörgésnek-háborgásnak tartottam, nem csoda, hiszen magam is kamaszként találkoztam vele először. Mélyebb, komolyabb értelmét csak felnőtt fejjel sikerült felfedeznem benne, akkor viszont nagyot ütött!

Ajánlás: A Megáll az idő kultuszfilm. Egyszer mindenkinek látnia kell.

Értékelés: *****

A Retró magyar filmek blog történetében eddig még nem volt szó a szocialista horrorról, mint olyanról. Pedig a műfaj igazán megéri, hogy foglalkozzunk vele egy kicsit. Az ember azt gondolná, a Kádár-rendszer bágyadt egyhangúságában nem volt igény arra, hogy a nép a tévé képernyője vagy a mozivászon előtt ülve borzongjon, pedig nagyon is! Következzen most egy erre irányuló kísérlet 1977-ből, a Defekt! 

Gedeon (Kern András) egy fiatal és lelkes nyomozó. Az ügy, ami felkelti érdeklődését, három magányos nő eltűnése. Némi győzködés után főnökétől (Kézdy György) engedélyt kap, így ő és társa, Mikulics őrmester (Szabó Gyula) megkezdhetik a munkát. Jó ideig nem történik semmi, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a rendőri lét sokszor türelemjáték. Aggodalomra azonban semmi ok, mert a hosszas várakozás végül meghozza gyümölcsét és elérkezünk a félelmetes fináléhoz. 

A Defektet Fazekas Lajos rendezte. Érdekesség, hogy édesapja rendőrkapitányként dolgozott, talán innen eredhet a bűnügyi történetekhez való vonzódása. Bár ezt a filmet sokan az egyetlennek tartják a horror és thriller kategóriájában, ami a szocialista érából származik, én ezzel azért vitatkoznék kicsit: más alkotások is létrejöttek ezen műfajokban, gondoljunk csak az 1955-ös Gázolásra, az 1979-es Az áldozatra, vagy a Mielőtt befejezi röptét a denevérre 1989-ből. 

A Defekt életútja meglehetősen rögös, bár 1977-ben forgatták, öt évre "dobozba került", azaz a kommunista kultúrpolitika nem engedte sehol sem leadni. 1982-ben kicsit kipofozták, néhány jelenetet újra vettek. A televízió 1984-ben mutatta be, később pedig a mozik is játszották, igaz, csak nagyon korlátozottan. 1985-ben eljutott az NDK-ba is. 

A forgatási helyszín Nógrád megyében és Budapest XII. kerületében volt. A sztori állítólag valós alapokon nyugszik, de a hatóságok ezt annak idején gőzerővel tagadták. Ma már ugyan ki lehetne deríteni, ám az erre irányuló lelkesedés valamiért elsikkadt az idők folyamán. A film számos bakit tartalmaz, többek között azt, hogy a történet karácsonykor játszódik, de sem az időjárás, sem a tájkép nem tükrözi ezt (konkrétan lombosak a fák, mint tavasszal vagy nyáron), illetve a holttesteket sem tudták volna kevésbé valósághűre megcsinálni: a néző a leghátborzongatóbbnak szánt jelenetekben csupán szivaccsal kitömött bábokat láthat. 

Véleményem szerint az alapkoncepció jó, viszont a kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után. Egyes jelenetek túlzottan közhelyesre sikerültek, mások túl vontatottak, az egészben kevés a valódi csavar, egy cselekménysornak pedig nemes egyszerűséggel semmi értelme. Arra gondolok, amikor a negyedik potenciális áldozatnak (Gyöngyössy Katalin) sikerül önvédelemből végeznie támadójával (Márkus László), majd lázas takarításba kezd, hogy eltüntesse a dulakodás nyomait. Ez eddig rendben is volna, ám a nő ezután feladja magát a rendőrségen, de akkor mi végre volt a sok fáradozás? A fekete-fehér képkockák hemzsegnek a Psycho-ban már látott elemektől, egy avatottabb szempárnak egyből feltűnik, hogy a legnépszerűbb Hitchcock filmre szeretne hasonlítani. Úgy gondolom, ha már mi, magyarok is lefogatjuk a saját horror sztorinkat, nem ártana belevinni valami eredetiséget is, nem kellene idegen tollakkal ékeskedni. Ugyanakkor mégsem tartom akkora blamázsnak, mert a színészek játéka nagyot javít az összképen.

Ajánlás: Ezt az alkotást azoknak ajánlom, akik kíváncsiak egy horror/thriller/bűnügyi filmes kísérletre, és nem várnak túlzottan sokat tőle.

Értékelés: ***

Játsszunk egy kicsit! Mondok néhány szót vagy kifejezést, amiből ki kell találni, melyik filmre gondoltam! Ladagyár, kefir, szociológiai felmérés, asszonyok, tűzvédelem, ipari kamerák, augusztus 20, birkapörkölt, tombola, sztrájk. No, tudják már, mi a megfejtés? Ha nem, akkor segítek. Tímár Péter 1986-os, fekete-fehér bohózatáról, az Egészséges erotikáról van szó. Ez következik most!

Áll egy ládagyár (vagy ahogy mindenki emlegeti: LADAGYÁR) a semmi közepén. Faládákat készítenek itt a szorgalmas munkásnők, egymás után rengeteget, nap mint nap. A termék viszont még a szocialista tervgazdálkodás viszonyai között is eladhatatlan. Nincs mit tenni, kellene egy jó reklám. Az üzembe új tűzoltót helyeznek, aki összebeszél az igazgató elvtárssal, s együtt kisütik a korszakalkotó ötletet: rejtett kamerákat szereltetnek a női öltözőbe, s az irodából, egy kis tévé képernyőjén követik az eseményeket műszakkezdés előtt és fájront után. A potenciális vevőket aztán leültetik a televízió elé, s az erotikus látvány meg is hozza hamar a vásárlási kedvet.

Az üzlet beindul, az udvaron felhalmozódott ládák egyre csak fogynak. Elérkezik augusztus 20-a, amit akkoriban az Alkotmány Ünnepének neveztek. A főnök az apropóra vállalati bulit készül rendezni, ehhez pedig a hölgyek kidekorálják az épületet. És akkor jaj, megtörténik a lelepleződés: tudomást szereznek a titkos kamerákról! Ez vérbosszút kíván! Az ünnepség alatt a felbőszült amazonok foglyul ejtik az igazgatót és a tűzoltót, magyarázatot, valamint kárpótlást követelnek az tisztességükön esett csorbáért.

A tárgyalás akadozik, a felek nehezen jutnak egyről a kettőre, az asszonyok ezért elhatározzák, hogy sztrájkba kezdenek. Aztán hogy, hogy nem elpattan egy szikra és "feltámad a vörös kakas", és mivel közel s távol minden fából van, a tűz villámgyorsan terjed. Az sem segít, hogy a kétségbeesett vezetők tűzoltó készülékeket ragadnak és megkezdik az oltást. A palackokban ugyanis nem a tűz eloltására alkalmas hab van, hanem kétes ügyletekből származó benzin, ami - ha úgy vesszük, szó szerint - olaj a tűzre. A történet végén a gyújtogatók elmenekülnek, a ládagyárból végül csak por és hamu marad.

Az Egészséges erotika egy humoros csomagolásba bújtatott rendszerkritika. Mindezt remekül szemlélteti az eltúlzás eszköze, amely az 50-es, 60-as évek termelésről szóló dokumentumfilmjeinek stílusában tárul a néző szeme elé. Akkoriban ugyanis a képkockákon minden szép és jó volt, a valóságban azonban a gazdaság bukdácsolt és fiaskót fiaskóra halmozott. Szerepet kap az agyonbürokratizált adminisztráció bemutatása is, például azokban a jelenetekben, amikor szociológusok jönnek felmérést készíteni a dolgozók szexuális szokásairól. És ha már itt tartunk, természetesen az egészet áthatja a buja nemiség is, amely - mint ahogy már a K1 és K2 című filmek elemzésekor hosszabban kifejtettem - akkoriban a tiltott gyümölcs volt, mégis mindenkinek izgatta a fantáziáját.

A filmhez számos érdekesség fűződik. A forgatási helyszín Fót külterületén volt. Egyes jelenetekben a szalagot fordítva fűzték a felvevőgépbe, tehát a színészek hátrafelé lépkedtek és mozogtak (ez a "szaggatott" mozgás a némafilmek hangulatát idézi). A szereplők beszéde is kifejezetten "fura", tele van szlenggel, rövidítésekkel, befejezetlen mondatokkal, ezek később szállóigékké váltak. Tímár erről úgy nyilatkozott, hogy először rendesen megírta a forgatókönyvet, majd elkezdte a szavakat kihúzni belőle. A befejezéshez Bacsó Péter egyik anekdotája adta az alapot. Ikonikus továbbá az a mozdulat is, amikor az üzemvezető a képernyőre tapadva nézi az öltözői felvételeket és közben rázza a kefires poharát (nem nehéz kitalálni, mire akar utalni ez). A korabeli pártvezetés nagyon nem nézte jó szemmel ennek a filmnek a létrejöttét, kezdetben alig engedték játszani, akkor is inkább csak katonáknak a laktanyákban, a rendszerváltás után azonban kultuszfilm lett.

A szereposztás kiváló, az üzem igazgatóját Rajhona Ádám alakítja, a huncut tűzvédelmist Koltai Róbert, a párttitkárt Mikó István, az ipari kamera egyik felszerelőjét Hollósi Frigyes, az üzemorvost Sótonyi József, az augusztus 20-ai ünnepségre meghívott előkelőségeket Haumann Péter és Hunyadkürti György, a munkásasszonyok szószólóját Németh Judit, a szeszélyes és lusta titkárnőt Kristóf Kata. Emellett számos díjat is bezsebelt, köztük 1986-ban a Magyar Játékfilmszemlén kettőt (rendezői díj, operatőri díj), 1987-ben pedig a Magyar Filmkritikusok Díját (legjobb rendező kategóriában).

Véleményem szerint ez az Egészséges erotika egy zseniális film, már tucatnyi alkalommal megnéztem. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy nem szeretem Koltai Róbert színészi játékát, sem itt, sem más filmekben, emiatt mégsem tudok annyira felhőtlenül rajongani az alkotásért, valaki mást alkalmasabbnak találtam volna a szerepre.

Ajánlás: Mindenkinek ajánlom, aki úgy szeretne jól szórakozni, hogy közben a dolgok mögé nézve észreveszi a korabeli rendszer bírálatául szolgáló részleteket is.

Értékelés: ****

A háború szörnyű dolog. A második világháború különösen az volt, mai szemmel visszatekintve rá. Ám ha más perspektívából nézzük a dolgokat, igenis meg lehet találni benne a humort. Így tett Örkény István is, aki 1966-ban megírta Tóték című kisregényét, majd három esztendővel később a rendezőlegenda, Fábri Zoltán filmvászonra vitte a történetet. Következzen az Isten hozta, őrnagy úr!

1942 nyarát tapossuk éppen. A helyszín egy csendes kis falu a Mátrában, Mátraszentanna, ahová a világégés borzalmai nem igazán szűrődnek be. Itt éli nyugalmas életét a Tót család. Az apa, Tót Lajos (Sinkovits Imre) tűzoltóparancsnok, általános tisztelet veszi körül, annak ellenére, hogy tüzet oltania már évtizedek óta nem kellett. Felesége, Mariska (Fónay Márta) afféle mindenkiről gondoskodó és mindenkiért aggódó tyúkanyó, lánya Ágika (Venczel Vera) csacska tizenéves fruska, és természetesen van egy fia is, mindenki szeme fénye, Gyula, aki éppen az orosz fronton szolgál, mint zászlós. Egy nap levél érkezik Gyulától, melyben megüzeni, hogy felettese két hétre szülőházukba utazik kipihenni a harcok fáradalmait. Tótéknak mindenféle prekoncepciói támadnak azzal kapcsolatban, milyen is lehet ő, lelki szemeik előtt egy hős katona méltóságteljes képe rajzolódik ki, és gőzerővel megkezdik az előkészületeket a fogadására. Végül aztán meg is jön az őrnagy (Latinovits Zoltán).

Némi csalódottságra ad okot, hogy egyáltalán nem olyan délceg, mint ahogy azt vendéglátói elképzelték, a várakozásokkal ellentétben egy görnyedt hátú, idegbajos figurát kapnak, de sebaj, így is jó. Az újonnan érkezőnek első dolga közölni, hogy nem akar senkinek sem a terhére lenni (ez a mondat egyébként jó néhányszor megismétlődik), ám viselkedése ennek ellenkezőjét mutatja. A mélyről feltörő kényszerneurózis hatására ugyanis elkezdi módszeresen terrorizálni szállásadóit, persze csupa jó szándékból. Először kiderül, hogy nagyon érzékeny a zajokra és a szagokra, ezért a család próbál mindent megtenni ezek megszüntetése érdekében. Később világossá válik az is, hogy az őrnagy nem tud aludni, s hogy az ébren töltött órák hasznosak legyenek, éjszakai dobozhajtogatásra buzdítja Tótékat, akik köszönik szépen, nem szenvednek inszomniában.

Az örökös ébrenlétet és a kemény munkát a szülők nehezen viselik, de fiuk miatt nem szólnak egy szót sem, remélve, hogy protekció révén Gyulát biztonságosabb posztra helyezik, ahol ép bőrrel megúszhatja a háborút. Egyedül talán Ágikának nincsen ellenére a vendég jelenléte, miért is volna, amikor fülig belezúgott az egyenruhába. Mivel semmi sem tart örökké, a még oly hosszúnak tűnő két hét is letelik, s Tóték megkönnyebbülve integetnek az autóbusz után, amellyel a katonatiszt elrobog. Az öröm azonban hamar elillan: az esti órákban visszatér, mondván, partizánok felrobbantottak egy hidat, nem járnak a vonatok, úgyhogy még három egész napot óhajtana eltölteni náluk. Ekkor Tótnál végleg betelik a pohár, és borzalmas tettre vetemedik. Az őrnagy végzete, akár egy rossz ómen, előrevetíti a még nagyobb tragédiát. Másnap a postás ismét levelet hoz, amelyben röviden közlik: Gyula életét vesztette.

A film üzenete, változatos szimbólumokkal szemléltetve a kiszolgáltatottság. Egyik oldalon áll az elnyomó hatalom, amely ott és akkor él vissza, ahol és amikor csak tud, a másik oldalon pedig a nép, aki kénytelen mindezt elviselni. A katonatiszt visszatérése is lehetne egyfajta utalás arra, hogy bár a második világháború véget érésével Magyarországról kivonultak a németek, az embereknek semmi okuk fellélegezni, máris itt voltak a szovjetek. Ezt a párhuzamot a korabeli politikai vezetés valószínűleg nem vette észre: az Isten hozta, őrnagy úr! nem került betiltásra, de még a korabeli sajtó sem fogalmazott meg vele szemben éles kritikát.

A forgatási helyszín a heves megyei Szarvaskőn volt, Egertől nem messze, s Tóték lakhelyének egy helybéli família, Nahóczkiék akkor még állami tulajdonban lévő erdészháza adott otthont. Az alkotás bővelkedik olyan elemekben, amelyek a komikumot hivatottak erősíteni: a szereplők csak úgy eltűnnek vagy a semmiből hirtelen megjelennek, a felvétel felgyorsítása is ezt a célt szolgálja, csakúgy, mint a túlzottan hangos zene és a harsány színek. A dramaturg a későbbi szintén legendás filmrendező, Bacsó Péter volt, megfigyelhető, hogy az ugyancsak 1969-es A tanú-ban ő is hasonló eszközöket alkalmaz. Az Isten hozta, őrnagy úr!-ban narrátor is kapott szerepet Darvas Iván személyében, s a vége felé megfigyelhető egy kocka erejéig a képi narráció, A tanúban ez is visszaköszön, nagyobb mennyiségben. A filmből néhány mellékszereplő kimaradt, Fábri elmondása szerint azért, hogy a Tót család még inkább a középpontba kerüljön, a többi részlet tekintetében viszont ragaszkodott az eredeti kisregényhez. Megjelenése után egy esztendővel, 1970-ben Latinovits díjat kapott a legjobb férfi szereplő alakításáért, 1974-ben pedig hangjátékként adták a rádiók, ebben is ő formálja meg az idegbeteg katonatiszt karakterét.

Szeretnék néhány sort szentelni az eredeti Örkény-műnek is, amely nem kisregénynek, hanem forgatókönyvnek készült. Címe többször módosításra került (Pókék, majd Csend legyen!), mielőtt a végleges, Tóték névre keresztelte volna az író. Először 1966-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban, majd 1967-ben a Nászutasok légypapíron című kötetben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Örkény később dramatizálta a történetet, így kerülhetett számos alkalommal színpadra, s elmondható, hogy népszerűsége a mai napig töretlen.

Szinte már mondanom sem kell, a képlet a szokásos: ezt a filmet is gyekként láttam, és jó ideig meg is volt nekünk VHS kazettán (még bőven a szupermodern technikai eszközök megjelenése előtt). Mindig is nagyon szerettem, s elég jelentős mértékben hozzájárult humorérzékem fejlődéséhez.

Ajánlás: Latinovits Zoltán rajongóinak kötelező néznivaló, illetve mindenkinek, aki érti és akit érdekel az abszurd- és a fekete humor.

Értékelés: *****

Az embert talán a legjobban a világon az foglalkoztatja, eleve el van-e rendelve a sorsa vagy szabad akaratával szembeszállhat a végzetével? Létezik-e Isten, aki fentről irányítja a dolgokat, vagy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? A tragédiák véletlenszerűek-e vagy azok büntetésül szolgálnak valamiért, amit a múltban ő vagy az elődei elkövettek? Az alábbi film lehet, hogy nem ad egzakt választ a feltett kérdésekre, de ez a témakör mindenképpen megjelenik benne. Következzen a Gyöngyössy Imre - Kabay Barna rendezőpáros alkotta, 1983-as Jób lázadása.

Jób (Zenthe Ferenc), az idős, jómódú parasztgazda és felesége, Róza (Temessy Hédi) egy Tisza-menti kis faluban élnek az 1940-es években. Anyagi értelemben mindenük megvan, a település lakói között is népszerűek, házasságukat azonban beárnyékolja, hogy hét gyermeküket ideje korán elvesztették, így nem maradt örökösük. Hosszas szervezkedés és komoly vesztegetések árán elintézik, hogy a közeli város árvaházából örökbe fogadhassanak egy keresztény kisfiút, Lackót (Fehér Gábor), akire majd ráhagyhatják mindenüket. Jób ugyanis tisztában van a falu zsidó közösségére leselkedő veszedelemmel, igyekszik tehát minden kézzel foghatót és szellemit átadni neki, hogy biztonságban legyen és ne szenvedjen hiányt, amíg felnő. Az összeszokás kezdeti nehézségei után nagyon megszeretik egymást, mintha vér szerinti kapcsolat lenne közöttük. Aztán egy napon Jóbot, Rózát és a többieket koncentrációs táborba viszik, Lackó pedig ismét árván marad.

A történetben számos bibliai utalás van, ezek közül az egyik adja az alapkoncepciót. Az Ószövetségben Jób életének megpróbáltatásait méltósággal, emelt fővel viseli (elveszíti vagyonát, gyermekeit, megbetegszik), s mindvégig megmarad istenfélő, igaz embernek. A filmbéli Jób azonban fellázad és ellenszegül az Úr akaratának, emiatt az bírálat éri, hogy istenkáromló. A többi utalást a részletek között kell keresni. Ilyen például Róza jóslata, miszerint: "Babilonnál is nagyobb rabszolgaság vár ránk", vagy amikor Lackó torokgyíkot kap és csak egy veszélyes beavatkozással lehet megmenteni az életét, Ábrahám és Izsák történetét idézi, amikor pedig már jobban van, Jób három ismerőse látogatja meg a kis beteget, ajándékokat hoznak neki, akár a három királyok a kis Jézusnak Betlehemben, és így tovább. Az események ábrázolása kicsit olyan, mintha Lackó szemszögéből történne, ehhez pedig Fehér Gábor gyerekszínész energikus, vad, és kissé naiv viselkedése telitalálat! Kiemelkedőt alakít Rudolf Péter is, mint Jób gazda fiatal, bolondos szolgálója, Jani, aki halálosan szerelmes Ilkába, a cselédlányba. Jani és Lackó pillanatok alatt összebarátkoznak, s a fiatalember kiokosítja a jövevényt az élet nagy dolgairól.

A Jób lázadása kivívta a szakma elismerését, a kritikusok több fórumon szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla. 1984-ben Oscar-díjra jelölték, mint legjobb külföldi film, ám végül nem nyert. Egyes értesülések szerint azért nem, mert rosszul jött volna ki, ha egymás után kétszer magyar alkotás viszi el a szobrot, hiszen előző esztendőben Szabó István Mephisto-ja brillírozott ebben a kategóriában. 2019-ben a Magyar Nemzeti Filmarchívum irányítása alatt digitálisan felújították, 2020 elejétől pedig újra a mozikba került. A díszbemutatót az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartották, vetítés után pedig közönségtalálkozó keretein belül Kabay Barna, Petényi Katalin (ő írta a forgatókönyvet) és Fehér Gábor beszélgettek Molnár Antal történésszel.

Mint sok más, nem gyerekeknek való alkotást, ezt is gyerekként láttam legelőször. Bár számos dolgot nem értettem akkor belőle, valahogy mégis a szívemig hatolt. Ez nem egy tanmese, nem közhelyes, nem arra fókuszál, hogy a korabeli politikát ördögien gonosznak állítsa be, hanem inkább a pozitív dolgok szemléltetésére összpontosít: a vidéki élet szépségére, a zsidó hagyományok elképesztő gazdagságára, emberségre, szeretetre és humorra.

Ajánlás: Ezt egy olyan film, amitől szem nem marad szárazon. Mindenkinek látnia kell legalább egyszer az életben.

Értékelés: *****