A háború szörnyű dolog. A második világháború különösen az volt, mai szemmel visszatekintve rá. Ám ha más perspektívából nézzük a dolgokat, igenis meg lehet találni benne a humort. Így tett Örkény István is, aki 1966-ban megírta Tóték című kisregényét, majd három esztendővel később a rendezőlegenda, Fábri Zoltán filmvászonra vitte a történetet. Következzen az Isten hozta, őrnagy úr!

1942 nyarát tapossuk éppen. A helyszín egy csendes kis falu a Mátrában, Mátraszentanna, ahová a világégés borzalmai nem igazán szűrődnek be. Itt éli nyugalmas életét a Tót család. Az apa, Tót Lajos (Sinkovits Imre) tűzoltóparancsnok, általános tisztelet veszi körül, annak ellenére, hogy tüzet oltania már évtizedek óta nem kellett. Felesége, Mariska (Fónay Márta) afféle mindenkiről gondoskodó és mindenkiért aggódó tyúkanyó, lánya Ágika (Venczel Vera) csacska tizenéves fruska, és természetesen van egy fia is, mindenki szeme fénye, Gyula, aki éppen az orosz fronton szolgál, mint zászlós. Egy nap levél érkezik Gyulától, melyben megüzeni, hogy felettese két hétre szülőházukba utazik kipihenni a harcok fáradalmait. Tótéknak mindenféle prekoncepciói támadnak azzal kapcsolatban, milyen is lehet ő, lelki szemeik előtt egy hős katona méltóságteljes képe rajzolódik ki, és gőzerővel megkezdik az előkészületeket a fogadására. Végül aztán meg is jön az őrnagy (Latinovits Zoltán).

Némi csalódottságra ad okot, hogy egyáltalán nem olyan délceg, mint ahogy azt vendéglátói elképzelték, a várakozásokkal ellentétben egy görnyedt hátú, idegbajos figurát kapnak, de sebaj, így is jó. Az újonnan érkezőnek első dolga közölni, hogy nem akar senkinek sem a terhére lenni (ez a mondat egyébként jó néhányszor megismétlődik), ám viselkedése ennek ellenkezőjét mutatja. A mélyről feltörő kényszerneurózis hatására ugyanis elkezdi módszeresen terrorizálni szállásadóit, persze csupa jó szándékból. Először kiderül, hogy nagyon érzékeny a zajokra és a szagokra, ezért a család próbál mindent megtenni ezek megszüntetése érdekében. Később világossá válik az is, hogy az őrnagy nem tud aludni, s hogy az ébren töltött órák hasznosak legyenek, éjszakai dobozhajtogatásra buzdítja Tótékat, akik köszönik szépen, nem szenvednek inszomniában.

Az örökös ébrenlétet és a kemény munkát a szülők nehezen viselik, de fiuk miatt nem szólnak egy szót sem, remélve, hogy protekció révén Gyulát biztonságosabb posztra helyezik, ahol ép bőrrel megúszhatja a háborút. Egyedül talán Ágikának nincsen ellenére a vendég jelenléte, miért is volna, amikor fülig belezúgott az egyenruhába. Mivel semmi sem tart örökké, a még oly hosszúnak tűnő két hét is letelik, s Tóték megkönnyebbülve integetnek az autóbusz után, amellyel a katonatiszt elrobog. Az öröm azonban hamar elillan: az esti órákban visszatér, mondván, partizánok felrobbantottak egy hidat, nem járnak a vonatok, úgyhogy még három egész napot óhajtana eltölteni náluk. Ekkor Tótnál végleg betelik a pohár, és borzalmas tettre vetemedik. Az őrnagy végzete, akár egy rossz ómen, előrevetíti a még nagyobb tragédiát. Másnap a postás ismét levelet hoz, amelyben röviden közlik: Gyula életét vesztette.

A film üzenete, változatos szimbólumokkal szemléltetve a kiszolgáltatottság. Egyik oldalon áll az elnyomó hatalom, amely ott és akkor él vissza, ahol és amikor csak tud, a másik oldalon pedig a nép, aki kénytelen mindezt elviselni. A katonatiszt visszatérése is lehetne egyfajta utalás arra, hogy bár a második világháború véget érésével Magyarországról kivonultak a németek, az embereknek semmi okuk fellélegezni, máris itt voltak a szovjetek. Ezt a párhuzamot a korabeli politikai vezetés valószínűleg nem vette észre: az Isten hozta, őrnagy úr! nem került betiltásra, de még a korabeli sajtó sem fogalmazott meg vele szemben éles kritikát.

A forgatási helyszín a heves megyei Szarvaskőn volt, Egertől nem messze, s Tóték lakhelyének egy helybéli família, Nahóczkiék akkor még állami tulajdonban lévő erdészháza adott otthont. Az alkotás bővelkedik olyan elemekben, amelyek a komikumot hivatottak erősíteni: a szereplők csak úgy eltűnnek vagy a semmiből hirtelen megjelennek, a felvétel felgyorsítása is ezt a célt szolgálja, csakúgy, mint a túlzottan hangos zene és a harsány színek. A dramaturg a későbbi szintén legendás filmrendező, Bacsó Péter volt, megfigyelhető, hogy az ugyancsak 1969-es A tanú-ban ő is hasonló eszközöket alkalmaz. Az Isten hozta, őrnagy úr!-ban narrátor is kapott szerepet Darvas Iván személyében, s a vége felé megfigyelhető egy kocka erejéig a képi narráció, A tanúban ez is visszaköszön, nagyobb mennyiségben. A filmből néhány mellékszereplő kimaradt, Fábri elmondása szerint azért, hogy a Tót család még inkább a középpontba kerüljön, a többi részlet tekintetében viszont ragaszkodott az eredeti kisregényhez. Megjelenése után egy esztendővel, 1970-ben Latinovits díjat kapott a legjobb férfi szereplő alakításáért, 1974-ben pedig hangjátékként adták a rádiók, ebben is ő formálja meg az idegbeteg katonatiszt karakterét.

Szeretnék néhány sort szentelni az eredeti Örkény-műnek is, amely nem kisregénynek, hanem forgatókönyvnek készült. Címe többször módosításra került (Pókék, majd Csend legyen!), mielőtt a végleges, Tóték névre keresztelte volna az író. Először 1966-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban, majd 1967-ben a Nászutasok légypapíron című kötetben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Örkény később dramatizálta a történetet, így kerülhetett számos alkalommal színpadra, s elmondható, hogy népszerűsége a mai napig töretlen.

Szinte már mondanom sem kell, a képlet a szokásos: ezt a filmet is gyekként láttam, és jó ideig meg is volt nekünk VHS kazettán (még bőven a szupermodern technikai eszközök megjelenése előtt). Mindig is nagyon szerettem, s elég jelentős mértékben hozzájárult humorérzékem fejlődéséhez.

Ajánlás: Latinovits Zoltán rajongóinak kötelező néznivaló, illetve mindenkinek, aki érti és akit érdekel az abszurd- és a fekete humor.

Értékelés: *****